Hódítás -Annektálás szovjet - orosz módon
Összeállította/Szerkesztette: Borsi Miklós
Forrás:
- Internet
- Wikipedia
- media
- Russia Beyond - Borisz Jegorov
- Rubicon
Az orosz birodalomság
A metropólia és a kolóniák
Minden birodalmi struktúra jellemzése során jó kiindulópont lehet a birodalmi központ (metropólia) és a kolóniák közötti viszonyrendszer leírása. Az alábbiakban az orosz birodalmiság is ennek jegyében kerül áttekintésre. Az orosz birodalom magja a 14. századtól lassan kiemelkedő moszkvai állam, amely sorra legyőzte és bekebelezte a középkori Rusz más fejedelemségeit. A 16. századtól már cársággá emelkedő Moszkóvia gyorsan meghódította a Volga–Urál-vidéket és Szibériát,, majd átmeneti összeomlás után, a 17. század közepétől nyugati irányban is sikeresen terjeszkedett. A 18. században megszerezte – immáron Orosz Birodalom néven – a Baltikumot, Lengyelország jelentős részét, a Fekete-tenger északi partvidékét, az Észak-Kaukázust. A 19. században a Dél-Kaukázusban, Besszarábiában, Közép-Ázsiában folytatódott az expanzió. Az 1917-es forradalom után Szovjetunió néven föderális államként szerveződött újjá a soron következő újabb összeomlásig. A klasszikusként elképzelt, a gyarmatokat kiszipolyozó birodalmi modell helyett ebben a sajátos viszonyrendszerben nemcsak a metropólia határozza meg a kolóniák sorsát, hanem ez fordítva is érvényes, s e bonyolult, sokrétű kölcsönhatás szabja meg az időnként terjeszkedő, majd összehúzódó orosz birodalmiság ritmusát.
Eurázsia a klasszikus kontinentális birodalmak tere. A Kr. e. I. évezred elejétől az eurázsiai sztyeppevidéken megjelenő mozgó, dinamikus, ún. magisztrális kultúrák dominánssá válása kulturális és részben politikai homogenizációt eredményezett, ami az északabbra fekvő erdős övezetekben is éreztette hatását. A nagy eurázsiai birodalmaknak több megjelenési formája volt, s ezek némelyike – mint a kazárok állama, a mongolok birodalma – közvetlenül is érintkezésbe került a keleti szlávokkal, az oroszok elődeivel, és kimutathatóan hatást gyakoroltak a keleti szláv/orosz államszervezésre, bár e hatások ereje és értelmezése azóta vitatott, amióta létezik az orosz történettudomány. Különösen a mongolok hatása tűnhetett meghatározónak, olyannyira, hogy az orosz történeti gondolkodás egyik ága, az ún. eurázsiai iskola képviselői gyakorlatilag a mongol/tatár (Arany) Horda utódállamaként tekintettek az orosz fejlődést a 14. századtól egyre inkább meghatározó Moszkvai Nagyfejedelemségre (más pályán haladva, de nagyjából ezt a tézist vallja az ukrán nemzeti történetírás is).
A metropólia és a kolóniák
Ugyanakkor az orosz történettudomány fő vonala – és ebben nincs különbség a „polgári” történetírás legnagyobbjai és a marxista ihletésű szovjet historiográfia között – mindig is szkeptikusan tekintett az állítólagos mongol/tatár (meg úgy általában véve a külföldi) befolyásra, és inkább belső okokkal magyarázza Oroszország sorsának alakulását. Újabban Oroszországban az eurázsiai gondolkodás újjáéledését láthatjuk, igaz, már nemcsak a klasszikus sztyeppei dimenzióban, hanem az orosz történelem egészét tekintve jobban adaptálható formákban (az északiság gondolata, magisztrális kultúrák elmélete).
A magisztrális kultúráknak a kiváló történész és etnográfus, Andrej Golovnyov által kidolgozott elmélete valójában egy felújított, modernizált változata a 19. századi nagy orosz történész, Szergej Szolovjov munkássága óta divatos és meghatározó kolonizációs teóriának, amely mégis antropológiai látótérbe helyezi az orosz birodalom terjeszkedését. Eszerint az észak-eurázsiai népek, kultúrák természetes létállapota a folyamatos mozgás – s ez nemcsak a sztyeppei nomádokra igaz, hanem az erdővidék és a tundra népeire, így az oroszokra is. Az immár politikai dimenzióban is megragadható kolonizáció nem elhajlás, excessus, hanem természetes emberi tevékenység (az emberiség egész története leírható a kolonizációs diskurzusban).
Moszkva Kalita Iván idejében.
Apollinárij Vasznyecov festménye.
A tatárokat lelkesen kiszolgáló Kalita Iván (1325–1340) fejedelem alapozta meg Moszkva vezető szerepét az északi Ruszban
Ezt azért fontos és időszerű hangsúlyozni, mert a kolonizációt 1945 után az emberiség múltjának szégyenletes lapjai között tartották számon, s nemcsak a Szovjetunió, de az Egyesült Államok is antikolonizációs diskurzust folytatott. Ez az akkor domináns diskurzus is szerepet játszhatott abban, hogy a szovjet történettudományban a kolonizációs paradigma háttérbe szorult, és az orosz terjeszkedésnek egyfajta idealizált képe vált hivatalossá. A kolonizáció új elmélete a következő alapvető elvi megállapításokat tartalmazza, melyek az orosz terjeszkedést tekintve is alkalmazhatók: a kolonizáció mindig és minden esetben kölcsönhatás. Aki „gyarmatosít”, a saját kapuit is megnyitja a kolóniák előtt, melyek népessége (a koloniális elit, rabok, munkaerő révén) a metropóliákban is megjelenik.
A kolonizáció kultúrák dialógusa, és gyakran együtt jár a tudományok (geográfia, etnográfia, asztronómia) fejlődésével. A kolonizáció gyakran fordított irányt vesz: a korábbi kolóniákból metropóliák lesznek (mint az egykor tatár politikai fennhatóság alatti Moszkva vagy az angol kolóniákból kinőt Amerikai Egyesült Államok). A „határvidék” (az amerikai frontier, az orosz Ukrajna, a kínai chángcheng, a római limes) meghatározó a metropólia–kolónia viszonyrendszerben.
Úgy tűnhet, az orosz állam létezésének esszenciája a birodalmiság. A 15. század végén, a 16. század első felében jelenik meg a moszkvai állam hivatalos terminológiájában a Rosszija, Rúzsija szó. Ez a korszak – Ruszlan Szkrinnyikov, a nagy orosz történész kifejezésével – az orosz birodalom születése. A birodalmak általában nagy területű, sokszor transzkontinentális, polietnikus és polikonfesszionális képletek, melyek minden esetben katonai hódítás révén jönnek létre. A birodalmiság nagyon fontos ismérve a metropólia és a kolóniák megléte. A metropólia és a kolóniák viszonyát egyértelmű alá-fölé rendeltség jellemzi, a hatalom legitimitása a kolóniákon a metropóliától függ, gazdasági értelemben pedig az erőforrások nyers elvételét jelenti. A kapitalizmus bonyolultabb viszonyrendszerében a metropólia nyersanyagbázisként és piacként hasznosítja a gyarmatokat.
A birodalmi központok nem feltétlen egy helyhez kötöttek, a metropóliák lehetnek „mozgók” is, mint például a sztyeppei birodalmak esetében, gazdaságilag akár elmaradottabbak is a saját kolóniáiknál (ez különösen az eurázsiai nomád birodalmak esetében figyelhető meg), de katonai értelemben mindig dominánsak. Továbbá a birodalmak jellegzetessége, hogy sok esetben valamiféle „ideológiát” testesítenek meg, nem feltétlenül csak modern értelemben. A birodalmi „ideológia” lehet egyszerűen az önreprezentáció valamilyen formája vagy az a képzet, ami az adott államalakulathoz kötődött. Dzsingisz kán tettekben megnyilvánuló „ideológiája” például a régi törzsi elitek kíméletlen felszámolása és egy új irányítási modell bevezetése volt.
A moszkvai Kreml III. Iván alatt.
A. Vasznyecov festménye.
III. Iván moszkvai nagyfejedelem (1462–1505) egyesítette az orosz földeket Moszkva fennhatósága alatt
Moszkva felemelkedése
III. Iván moszkvai nagyfejedelem uralkodása idején (1462–1505) dőlt el véglegesen, hogy Moszkva fogja meghatározni az orosz földek sorsának alakulását. Döntő mozzanat volt ebből a szempontból a demokratikus fejlődési alternatívát képviselő Novgorod legyőzése és betagozása (1478), amely a 14. század első felében még a tatárokhoz való lojalitásával tűnt ki, a 15. század végétől már aktív-kezdeményező félként lépett fel a tatárokkal való viszonyrendszerben. A kazanyi hadjáratok az 1480-as években már csalhatatlanul jelezték a nyugat-eurázsiai birodalmi metropólia áthelyeződését Moszkvába, az „Erdőntúli Hordába”, ahogyan délen egyesek nevezték. A 16. század elején Moszkva a saját politikai identitását a római és bizánci örökségben kereste. Az Elbeszélés a vlagyimiri fejedelmekről című mű a moszkvai uralkodókat Augustus római császár rokonságából származtatta, az orosz koronát pedig bizánci eredetűnek vélte.
Kazany ostroma.
Vlagyimir Bodrov festménye.
Kazany orosz meghódítása (1552) új fejezetet nyitott az orosz birodalmiság történetében
III. Iván unokája, az anyai ágon feltehetően dzsingiszida származású IV. Iván cárrá koronázása (1547) nemcsak a Moszkva által hivatalosan is felvállalt bizánci–római örökség dimenziójában értelmezhető, hanem – tekintettel arra, hogy az orosz terminológiában a 13. század második fele óta a tatár kánokat nevezték cárnak – úgy is, hogy a moszkvai uralkodó a Horda örökébe lép. Ebből kiindulva szinte törvényszerű volt, hogy az első orosz cár a volgai tatár állam központja, Kazany elfoglalására törekedett, ami harmadik próbálkozásra, 1552-ben sikerült is. Ennek következtében került a Volga–Urál vidéke teljesen Moszkva ellenőrzése alá.
Noha Moszkva már III. Iván idején elkezdte kiterjeszteni uralmát az Urál vidékére, IV. Iván sikere azért is volt jelentős, mert Oroszország igazából csak ekkortól kezdve vált különböző vallású népeket egyesítő, ún. polikonfesszionális országgá. Ekkor ugyanis jelentős muszlim lakosság került a moszkvai cár hatalma alá, bár a tatárok egy csoportja már II. Vaszilij uralma idején moszkvai területre, az Oka vidékére költözött. Noha az oroszok lerombolták Kazany legnagyobb mecsetjét („Kül-Sarif”, 2005-ben építették újjá), a Volga–Urál-vidék muszlim lakossága korántsem volt olyan tömeges (el)üldözésnek kitéve, mint például Európában a reconquista idején az Ibériai-félsziget muszlimjai (és zsidói).
A moszkvai államnak sikerült megtalálni egyfajta modus vivendit a muszlimokkal, kialakítani a polikonfesszionális együttélés kultúráját. Nyilván ez a történelmi tapasztalat is eredményezi, hogy a mai Oroszországban mintha kevésbé lenne konfliktusos a muszlimok és nem muszlimok együttélése, mint az efféle tradícióval nem rendelkező nyugat-európai országokban. A Oka–Volga vidékén élő oroszok és a Közép-Volga vidékén élő törökök (polovecek, tatárok) közötti kooperáció persze visszanyúlik legalább a 12. századig, csak akkor éppenséggel más etnopolitikai környezetben zajlott, mint Moszkva dominánssá válása után.
A megváltozott geopolitikai helyzetben a 16. századtól a tatárok egy része megkeresztelkedett, az oroszországi elitbe való inkorporálódásnak – betagozódásnak – ez volt az ára. Számos ismert orosz család büszkélkedhet tatár ősökkel, mint például az Arakcsajevek, Godunovok, Juszupovok, Karamzinok, Seremetyevek, Turgenyevek. Az utolsó kazanyi tatár kán, Jediger Muhamed is megkeresztelkedett, és részt vett az orosz cár oldalán a livóniai háborúban. A tatár faktor jelentőségét kissé bizarr módon, de látványosan mutatja, hogy amikor IV. Iván cár 1575-ben „lemondott”, maga helyett a kikeresztelkedett tatár – dzsingiszida – Szimeon Bekbulatovicsot nevezte ki a „Rusz nagyfejedelmének”. Formálisan tehát Bekbulatovics rövid, alig egy évig tartó „uralma” idején egy dzsingiszida állt a moszkvai állam élén.
Szibéria moszkvai meghódítása
Szibéria moszkvai meghódítása is IV. Iván idején kezdődött, bár a moszkvaitól eltérő típusú – kevésbé katonai-adminisztratív természetű, sokkal inkább kereskedelmihálózat-építő jellegű – novgorodi kolonizáció már hamarabb elérte ezt a területet. Az orosz hódítás egyik jellemzője Szibériában (is), hogy a helyi elitek lojalitásukért cserébe megtarthatták vezető pozícióikat. Szibéria orosz kolonizációját időnként Észak-Amerika meghódításához hasonlítják, de alapvető különbség, hogy az oroszok már ismert, bejáratott útvonalon terjesztették ki hatalmukat Szibériára, Amerika fehér ember általi térfoglalása pedig egy új világ felfedezése és leigázása volt.
Alekszej cár bevonulása Moszkvába.
Az orosz történetírásban és közgondolkodásban hajlamosak idealizálni Szibéria orosz meghódítását, amit a hivatalos terminológiában „önkéntes egyesülésnek” neveznek. A valóságban korántsem volt békés az orosz előrenyomulás, viszont tény, hogy az orosz kormányzat a szibériai népekkel szemben nem alkalmazott tömeges represszív-kitelepítő intézkedéseket, így a kis népek egy része mostanáig fennmaradt, mint például legközelebbi nyelvrokonaink, a manysik vagy a különleges jenyiszeji ket nép és mások. Szibériában arra is volt példa, hogy az oroszok asszimilálódtak, ismertek példák elburjátosodott, eljakutosodott oroszokról. Szibéria „olvasztótégely” jellegét érzékelteti a dolgánok népe, amely a 19. században jakutok, oroszok, evenkik keveredéséből jött létre. A mai Oroszországban a hivatalos állami politika része az északi kis őslakos népek támogatása, melyek tagjai különböző privilégiumokban részesülnek.
I. Péter cár (1682–1725), az Orosz Birodalom és az új birodalmi főváros, Szentpétervár alapítója, a Baltikum meghódítója
A ritkán lakott, kellemetlen klímájú, viszont elképesztően gazdag Szibéria szinte kimeríthetetlen erőforrásai sok tekintetben az orosz birodalmiság anyagi bázisát jelentik. Az orosz államkincstár Szibériából származó jövedelmei a 17. századtól kezdve messze felülmúlták azt, ami elvileg a lakosság számarányából következhetett volna. Szibériába nemcsak fegyenceket telepítettek, a szubkontinens a lehetőségek és az új élet reményét jelentette, bár a parasztok röghöz kötöttsége sokáig fékezte ezen terület benépesítését és konzerválta viszonyait. Egy jeles 19. századi orosz történész, Mihail Jadrincev szerint a szibériai oroszok mások, mint az Európában élők, sokkal inkább jellemző rájuk az önállóság, az autonomitás igénye. 1917 után a szibériai területeken jóval népszerűtlenebb volt a szovjethatalom, mint az európai részeken, s itt jelentős részben külföldi, elsősorban magyar és kínai vöröskatonák járultak hozzá a szovjethatalom megszilárdításához. De a mai Oroszország választási térképeit nézegetve is jól látszik, hogy az antikommunista elektorátus elsődleges bázisa Szibériában van.
Az ukrán kérdés
Az orosz birodalmiság egyik sajátossága, hogy miközben a metropólia politikai/uralmi viszonyai a közkeletű elképzelések szerint despotikusak, a frontier-szerű határvidékek a szabadság színterei. Ez a despota metropólia és a turbulens kolóniák közötti furcsa összjáték lett az orosz birodalmiság hajtómotorja: a központi területekről a határvidékre kiáramló népesség megelőzte az államot („spontán kolonizáció”, például Szibéria, az orosz észak vagy Ukrajna esetében), míg végül a metropólia – később – mégis uralma alá hajtotta a területet. Ebben a viszonyrendszerben persze, a kolonizáció általános törvényszerűségeinek megfelelően, nemcsak a metropólia határozta meg a kolóniák sorsát: ez fordítva is működött.
I Péter hadgyakorlatot tart.
Alekszej Kivsenko festménye
Különösen jól látszik ez a 17. század óta meghatározó „ukránkérdésben”. Oroszország az 1654–1667 között zajló lengyel–orosz háború eredményeképpen terjesztette ki uralmát a Dnyepertől keletre eső területekre.
Miközben az orosz egyházban hangadók lettek a „kisorosz” papok, a „kisorosz” nemesség inkorporálódott az orosz elitbe. Az ukrajnai területek megszerzése után alkották meg az orosz történelem új szintézisét, a Kijevi Szinopsziszt, amely lényegében – persze különböző metamorfózisokon átesve, illetve az aktuális konjunktúrához igazodva – mind a mai napig meghatározza az orosz történelmi gondolkodást. Eszerint az orosz történelem Kijevben kezdődik, és egyetlen lineáris fejlődési vonalra felhúzhatók a „kisorosz” és az orosz testvéri népek.
A birodalom deklarálása
Oroszország 1721-ben hivatalosan is felvette a birodalom nevet (Rosszijszkaja imperija). Ez azután következett be, hogy Svédország legyőzésével sikerült elfoglalnia a Baltikum Rigától északra eső részét. A Baltikumban a középkor óta a helyi – a reformációtól protestáns – németek voltak vezető pozícióban. Az orosz birodalomépítésben immáron megszokott módon a balti német elit inkorporálódott az orosz vezetőrétegbe.
A 18. századi orosz történelemben éppen úgy hangsúlyossá válik a „német faktor”, mint korábban, a 16. században a tatár. Mivel az oroszok toleránsan viszonyultak a protestánsokhoz, nekik sokszor még át sem kellett térniük. Kis számukhoz képest a balti, protestáns eredetű németek egészen a 20. század elejéig „felülreprezentáltak” voltak az orosz elitben. A napóleoni háborúkból ismert Barclay de Tolly, a történész Gusztav Eversz, a nagyszerű orosz reformer miniszterelnök, Szergej Vitte, a fehér generális Vrangel vagy éppen II. Alekszij orosz pátriárka egyaránt balti német származású volt. (Egy magyar vonatkozású példát hozva: az 1849-ben Magyarországra támadó orosz intervenciós hadsereg vezetőinek jelentős része – Grabbe, Rüdiger, Zassz – is balti német eredetű volt.)
Az orosz hadak a plevnai csatában, 1877. november 28.
A 18. században került sor Oroszország tudományos leírására, ami egyfajta birodalmi önreprezentációnak is felfogható. Ebben megint csak német származású tudósok játszottak fontos szerepet. 1724–25-ben hozták létre az Oroszországi Tudományos Akadémiát, ahová nagy számban érkeztek külföldi, főleg német kutatók. Ők (G. F. Müller, I. F. Georgi, Pallas, G. F. Bayer, A. L. Schlözer) voltak azok, akik leírták Oroszországot, megteremtették az (orosz) etnográfiát, a soknemzetiségű orosz birodalom önreprezentációs képét, és megvetették a kritikai történetírás – vagyis a tudományosan is megragadható identitás – alapjait.
A 18. század második felében – az 1768–1774 közötti orosz–török háború megnyerése és a Krím 1783-as elfoglalása után – jutott ki Oroszország a Fekete-tengerhez. A tengerparti terület elfoglalása után azonnal megkezdődött Novorosszija, azaz Új Oroszország kialakítása. Mesterien – részben európai építészek által – megtervezett, görögös nevű városokat alakítottak ki (Odessza, Melitopol, Szimferopol, Szevasztopol, Herszon), melyekbe orosz lakosság települt. Ezen városok lakossága ma is orosz ajkú, bár identitásában már jórészt ukránná vált. Ez része volt az úgynevezett „görög tervnek”, amely a keresztény – orosz fennhatóságú – Konstantinápoly renoválását helyezte kilátásba. Ennek jegyében hozták létre Jekatyerinoszláv (ma: Dnyepr) városát is, amelyet eredetileg az Orosz Birodalom harmadik fővárosának terveztek Szentpétervár és Moszkva után.
Az Orosz Birodalom súlypontja ezzel délre tolódott, ami a nemzetközi politikában a „keleti kérdés” megerősödéséhez vezetett. A „novorosszijai” és krími betelepítés, illetve a német telepesek érkezése az Alsó-Volga vidékére 1762-től mindenesetre stabilizálta a korábban turbulens sztyeppei területet, és „civilizálta” ezt a vidéket.
Ezt követően vált szabaddá az út a Kaukázus felé. Az Észak-Kaukázus meghódítása után, a 19. század elején következett Grúzia betagozása, az örmény és azerbajdzsán területek egy részének megszállása. A grúz elit egy része ruszifikálódott, a napóleoni háborúk egyik hőse például a grúz Bagration generális volt. A Kaukázus térségébe nem történt jelentős orosz betelepülés – kivéve az indusztrializáció kezdete után a nagy, zárványszerű ipari központokat, mint Baku vagy Groznij –, s azon oroszok (illetve utódaik) jelentős része, akik ide telepedtek, mára elhagyták a Kaukázus térségét (miközben a túlnépesedő kaukázusi régióból nagy népességkiáramlás zajlik az oroszországi nagyvárosokba).
A zsidó- és lengyelkérdés
Ha a helyi elitek betagozását tekintjük a klasszikus orosz birodalmi modellnek, ez már nem érvényesült Lengyelország felosztása idején. De ez már nem is „spontán kolonizáció” volt, hanem egy régi európai állam feldarabolása. Oroszország története során ekkor jutott először jelentős katolikus és zsidó népességhez. A katolikusokkal és zsidókkal szembeni régi, történelmi bizalmatlanság miatt az Orosz Birodalom viszonya ehhez a két néphez konfliktusos maradt.
A zsidókat letelepedési övezetbe „zárták”, ami az egykori lengyelországi, illetve az ukrajnai – és 1812 után a besszarábiai – területekre terjedt ki. A konzervatív III. Sándor (1881–1894) uralma idején lényegében hivatalos állami szintre emelkedett az antiszemitizmus Oroszországban. Korlátozó intézkedéseket vezettek be a zsidók ellen, illetve bátorították kitelepedésüket (eltérő becslések szerint 1914-ig 1-2 millió zsidó hagyta el Oroszországot). A zsidóellenes intézkedéseket csak 1917-ben törölte el a liberális Ideiglenes Kormány.
Valószínűleg van összefüggés az orosz kormányzat zsidóellenes politikája és aközött, hogy az egyébként nem túl népes oroszországi radikális forradalmi mozgalmak tagjai között „felülreprezentáltak” voltak a zsidók. 1898-ban, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt első, Minszkben tartott kongresszusán a kilenc delegátus közül kettő volt ukrán, egy orosz, egy belorusz, öt pedig zsidó. 1917 után, a szovjethatalom idején viszont Oroszország/Szovjetunió kimondottan „judeofil” országgá változott, ahol következetesen felléptek minden antiszemita megnyilvánulás ellen, és a fiatal szovjet állam reprezentánsai között számos zsidó származású vezető volt (mint a polgárháború hőse, Lev Trockij, a szovjet állam első nominális vezetője, Jakov Szverdlov, majd a sztálini kor meghatározó politikusa, Lazar Kaganovics, továbbá Molotov és Vorosilov felesége). Ez az időszak az 1940-es évek végéig tartott, Sztálin uralmának utolsó éveiben az inga visszalengett, és a szovjet politikában antiszemita jellegű kampányok zajlottak („kozmopolitizmus” elleni fellépés, „orvosügy”), igaz, visszatérés az 1917 előtti kodifikált antiszemitizmushoz nem történt.
Az orosz politika a lengyelekkel sem találta meg a kooperáció lehetőségét. Az orosz birodalmiság szempontjából nézve a „lengyelkérdés” azért volt különleges, mert a lengyelekkel vívott konfliktusokban (1830–1831-es és 1863–1864-es felkelések) Szentpétervár nem a lengyel nemességre, éppen ellenkezőleg, a parasztságra kívánt támaszkodni. Noha e politika mozgástere eleve korlátozott volt, összefüggésben a katolikus egyház elleni fellépéssel, mégis igyekeztek a parasztok helyzetén javítani. Ez persze nem volt képes ellensúlyozni a represszív, majd a II. Sándor korától kezdve egyre inkább az erőszakos ruszifikáció irányába mutató intézkedéseket. A lengyel elit oroszellenes érzületét csak elmélyítették ezek az intézkedések. Végül is ez az orosz politika, amely a paraszti tömegeknek akart kedvezni, de a szimbolikus politika terén elnyomó volt a lengyelekkel szemben, aligha nevezhető sikeresnek.
Kolonizátorok és őslakosok
Az utolsóként, az 1860-as évektől meghódított Közép-Ázsia az a régió, ahol talán a legtisztább formában érvényesült a klasszikus birodalmi képlet – tehát hogy a metropóliák nyersanyagforrásként és piacként tekintenek kolóniáikra –, immáron az Oroszországban is megkezdődő kapitalista fejlődés koordinátarendszerében. S bár kétségtelenül lezajlott egyfajta modernizáció Közép-Ázsia orosz meghódítása után (vasútépítés, a gyapottermesztés kiteljesedése), a kolonizátorok és őslakosok közti szegregáció – pl. külön orosz városrészek Taskentben, Szamarkandban – utóbbiak alávetett helyzete miatt valóban inkább a klasszikus gyarmati struktúrákat idézte.
A 19. századi nemzeti ébredés elsősorban az Orosz Birodalom nyugati népeit érintette, baltiakat, lengyeleket, ukránokat. A 19. század végére, a 20. század elejére az ukrán nemzettudat olyan erőssé vált, hogy nemcsak az Ausztriában (Galíciában) és Oroszországban élő ukránok egyesítését követelte, hanem hosszú távon lényegében elkerülhetetlenné tette Oroszország valamilyen föderatív átalakítását. Ezt történetesen a bolsevikok hajtották végre, akik a nemzetek önrendelkezését hirdették, s ezért viszonylag népszerűek voltak az oroszországi kisebbségek – így az ukránok – körében is.
Az ekkor még főleg archaikus paraszti világban élő oroszok jelentős részét nem érte el a modern nemzettudat, csak az urbanizált, westernizált orosz elit tagjai itatódtak át a modern nacionalizmus eszmeiségével, amely bizony szegregáló, kirekesztő, erőszakosan ruszifikálni kívánó módon jelent meg. 1917 után a bolsevikok radikálisan szakítottak ezzel. Szovjet-Oroszországban a hivatalos politika szintjére emelkedett a nagyorosz sovinizmussal való leszámolás és ezzel együtt a kis népek nemzettudatának támogatása (ez az ún. korenyizacija, vagyis „gyökeresítés” programja).
Sztálin, a birodalom újjászervezője.
Az 1917 előtti hivatalos orosz ideológia a trijegyinij („három az egyben”) orosz nemzeteszmét képviselte, vagyis azt, hogy az orosz nemzet alkotórészei a „nagyoroszok” (a tulajdonképpeni oroszok), a „kisoroszok” (ukránok) és a fehéroroszok. 1917 után elismerték az ukránokat és beloruszokat külön nemzetként. Sok eurázsiai nép, nemzet abban a formában, ahogy ma ismerjük őket (pl. üzbégek, nyenyecek, kirgizek, baskírok), a szovjet korszakban alakult ki. Az új szovjet hatalom nyíltan megfogalmazta Eurázsia és a világ múltjának és jövőjének újragondolását, e törekvés öltött testet Eurázsia néprajzi térképének átrajzolásában: az új világ úgy fog kinézni, ahogy azt mi megteremtjük. Az 1930-as évektől a korenyizaciját egy új keletű oroszosítás váltotta fel, de nem történt visszatérés az 1917 előtti trijegyinij eszmeiséghez.
A szovjet korszak elején, az 1920-as években negatívan viszonyultak a ragadozó birodalomnak tekintett régi Oroszországhoz, és a metropólia–kolónia újragondolását fogalmazták meg az elnyomott népek és perifériák kívánt felemelésével.
A Szovjetunió külső birodalma
Birodalomépítés Kelet-Közép-Európában
Szerte a világon még javában dörögtek a fegyverek, amikor Moszkvában már kidolgozták azokat a terveket, amelyek győzelem esetén lehetőséget adhattak a Szovjetunió „földrajzi biztonsági övezetének” megteremtésére.
A második világháború befejezését követően a tengelyhatalmak – a hitleri Németország, a fasiszta Olaszország és Japán – katonai veresége jelentősen megváltoztatta a nemzetközi erőviszonyokat. Miközben fokozatosan egy új világrend bontakozott ki – amelynek sarokpontjait a háborúban győztes szövetséges hatalmak változó viszonya határozta meg –, a náci Németország legyőzésében oroszlánrészt vállaló Szovjetunió világhatalommá vált. Nélküle már nem volt megoldható egyetlen probléma sem, gyakorlatilag a világ egyetlen régiójában sem. Tekintélye óriásira nőtt, befolyása mind a politikában, mind a közgondolkodásban erősödött, ami érthetően a baloldali pártok és szervezetek erősödéséhez vezetett Európában.
Hegemón törekvések
A második világháború után kialakítandó érdekszférákkal kapcsolatos elképzeléseinek kontúrjait a szovjet politika lényegében már a háború előtt felvillantotta, amikor a német vezetőkkel 1939–40-ben folytatott tárgyalások során meghatározták a két állam terjeszkedésének irányait. Moszkva már akkor bejelentette igényét Finnország, Észtország, Lettország és Litvánia területére, Lengyelország keleti részeire és Besszarábiára, valamint szó volt a Bulgária és a Fekete-tenger felé irányuló terjeszkedésről is. A Molotov–Ribentropp-szerződés részben már realizálta is a szovjetek területi igényeit.
Németország 1941. június 22-i támadása a Szovjetunió ellen alapjaiban változtatta meg a szövetségi kapcsolatokat, s megvetette az alapját a Hitler-ellenes koalíciónak. A szovjet vezetés a háború utáni területi változásokat illetően már 1941 decemberében, a brit külügyminiszter, Anthony Eden moszkvai látogatása idején új javaslattal állt elő, amelyben a legfontosabb szerepet a „földrajzi biztonság” koncepciója játszotta.
A Kreml urai – a Szovjetunió geopolitikai adottságaiból kiindulva – mindig expanzióban gondolkodtak, a Szovjetunió hatalmát és biztonságát a szovjet állam területének növelésével, valamint a „peremterületek” fölötti ellenőrzés megszerzésével tartották biztosíthatónak.
Sztálin – Winston Churchillhez hasonlóan – befolyási övezetekben gondolkodott. Moszkva elképzelése szerint a háború utáni Európa három befolyási övezetből állt volna:
1. A nem kommunista térség: Nyugat-Európa és Görögország;
2. A kommunista országok csoportja: Lengyelország, Németország keleti része, Románia és Bulgária;
3. A kettő közötti térség, ahol koalíciós politikai rendszerek jönnek majd létre, de közben fokozatosan nő a kommunista pártok befolyása: Jugoszlávia, Finnország, Ausztria, Magyarország és Csehszlovákia. Geopolitikai megfontolásokból Sztálin számára a második övezet volt a legfontosabb.
A szovjetizálás modelljei
A generalisszimusznak már 1945 elejére pontos és átgondolt terve volt Kelet-Közép-Európa szovjetizálására és a kelet-közép-európai államok „szovjetbarát” blokkjának létrehozására, de nem rendelkezett kész forgatókönyvvel. Taktikai megfontolásokból óvatosan, lépésről lépésre haladt, miközben kihasznált minden alkalmat céljai elérése érdekében. Ennek a taktikának fontos eleme volt, hogy egy ideig fenntartsa a „polgári demokratikus” berendezkedés látszatát és ezzel minimálisra csökkentse a nyugati szövetségesek tiltakozását a kommunisták által dominált és közvetlenül Moszkvának alárendelt rendszerek létrehozása miatt.
1. Eleve szövetségben, tehát közös listán indulnak, ugyanakkor rajtuk kívül önállóan más pártok is indulhatnak – ez történt Bulgáriában, Lengyelországban és Romániában.
2. Minden párt önállóan indul, de az addigi koalíció pártjai előre megállapodnak annak fenntartásáról a választási eredményektől függetlenül – ez zajlott le Magyarországon és Csehszlovákiában.
A jövőt illető szovjet szándék – ahogyan azt Ivan Majszkij külügyi népbiztoshelyettes 1944 januárjában megfogalmazta – az volt, hogy kizárja a Szovjetunió elleni támadás lehetőségét.
A szovjet csapatok „felszabadító” szerepben történő megjelenése, az ebből következően kialakuló közvetlen vagy közvetett politikai befolyásolás már lefektette a szovjet dominancia alapjait. A katonai jelenlét mellett a csapatokkal együtt érkezett szovjet állambiztonsági szervek tisztogató akciói sem voltak lényegtelenek, amelyek – közvetve ugyan, de – biztosították a kommunista pártok megerősödését, majd hatalomba segítését.
1. A kommunista befolyás megszilárdítása 1945-ben a szovjet megszálláson keresztül lényegében már megtörtént. (Ide sorolható a két volt ellenséges állam: Bulgária és Románia, valamint Lengyelország, amelyet a szovjetek úgy kezeltek, mintha ellenség lett volna.)
2. Erőfeszítések a hatalom megszerzésére a politikai folyamatokban való részvételen és a belső reformok aktív támogatásán keresztül (Csehszlovákia).
3. A saját erőfeszítések által megszerzett hatalom megszilárdítása és egy radikális, totális forradalom elindítása (Jugoszlávia). Magyarország részben az első, részben a második csoportba tartozott.
A korábbi szövetségesek együttműködésében már a háború vége óta meglévő repedések a talpra álláshoz nyújtott amerikai gazdasági támogatás, a „Marshall-segély” meghirdetésekor mélyültek szakadékká.
1947 második felében, 1947–48 fordulóján egyre több jel mutatta, hogy a hosszú távúnak gondolt demokratikus átmenet átadja helyét a sztálini rendszer gyors és kíméletlen felépítésének. A hidegháborús konfrontáció élesedésével párhuzamosan a szovjet biztonsági „tűrőképesség” csökkent, és kockázati tényezővé vált a „frontországok” szovjet modelltől eltérő társadalmi berendezkedése.
A homogenizáció nyitánya
Eduard Beneš csehszlovák elnök 1947 márciusában a The New York Times újságírójának adott interjújában még meglehetősen optimistán beszélt országa jövőjéről, hangsúlyozva, hogy Csehszlovákiában nincs szovjet rendszer, és az ország evolúciós úton fog eljutni a szocializmushoz.
Formálisan a Marshall-tervre adott válaszként volt értelmezhető a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának (Kominform) megalakítása 1947 szeptemberében: lényegében a hatalom kizárólagos megragadása felé menetelő kommunista pártok direkt összefogását jelentette.
A Kominform hivatalosan a benne részt vevő pártok tapasztalatcseréjének és együttműködésének koordinálása céljából jött létre, valójában közvetlen eszköz volt Moszkva számára, hogy e pártokat fokozottabb ellenőrzése alá vonja és homogenizálja.
Ez a leegyszerűsített világkép egyúttal azt is jelentette, hogy minden országnak e két csoportosulás valamelyikéhez kell tartoznia. Zsdanov kijelentette: „A háború utáni kor fő feladatának megoldásában a Szovjetuniót és külpolitikáját illeti a vezető szerep.” A „vezető szerep” hangoztatása kizárta, illetve kevés teret engedett annak, hogy a szovjet érdekkörbe tartozó államok nemzetközi kapcsolataik építésében önálló utat járjanak.
A Kominform megalakulása után rövid időn belül az élet minden területén megkezdődött a szovjet mintájú intézmények létrehozása, a jogrendszer kötelező, kritikátlan átvétele.
Tizenegy lépcső
Thomas T. Hammond amerikai történész az 1920-as évek Mongóliájában lezajlott szovjet beavatkozásban találta meg a kelet-közép-európai államok szovjet típusú átalakításának előzményeit. Véleménye szerint az 1940-es években alkalmazott szovjet módszerek az ún. „népi demokráciák” létrehozására Kelet-Európában sokkal több hasonlóságot mutattak a mongol modellel, mint az orosz forradalommal. Ugyanakkor a Mongóliában szerzett tapasztalatok alapján Moszkva felismerte azt, hogy különböző módon kell foglalkozni az egyes államokkal.
Hammond a szovjet hatalomátvételi folyamat tizenegy olyan állomását nevezte meg, amelyek szerinte a háború után Kelet-Közép-Európában is megismétlődtek. Az első lépcső a „forradalmi” párt létrehozása volt „szovjet ügynökök” segítségével. A második lépésben idegen (nem szovjet) csapatok szállták meg az országot, elégedetlenséget keltve ezzel a lakosság körében, ami lehetőséget és mentséget adott a szovjeteknek az országba történő behatolásra és annak „felszabadítására”. Ezt követően a harmadik lépcsőben egy ideiglenes kormányt alakítottak szovjet területen, szovjet irányítás alatt, és elfogadtak egy mérsékelt politikai programot az ország lakosságának többsége számára. A negyedik szakaszban került sor egy hazai hadsereg létrehozására és kiképezésére szovjet területen. Az ötödik lépcsőben az országot elfoglalta a szovjet hadsereg, amelynek a szerveződő hazai hadsereg is segített. Hatodik lépésként az ideiglenes kormány széles koalíciós kormánnyá alakult át, amelyben helyet kaptak a prominens nem kommunista vezetők. A következő, hetedik fázisban a szovjetek a Komintern-ügynököket, az Oroszországban születetteket, illetve azon helyi személyiségeket, akik hosszabb ideig Oroszországban éltek, használták fel arra, hogy segítsenek az új rezsim ellenőrzésében. A nyolcadik szakaszban került sor a tanácsadók elhelyezésére a kormány és a párt legfontosabb részlegeiben abból a célból, hogy biztosítsák a szovjet dominanciát, és elősegítsék a szovjet módszerek bevezetését. A kilencedik lépcsőben a koalíciós kormányzást a „népi demokrácia” váltotta fel. A tizedik fázisban szovjet felügyelet mellett tisztogatások sorozatára került sor mindaddig, amíg csak olyan vezetők maradnak, akik teljesen behódolnak a szovjet kívánságoknak. Végezetül az utolsó, tizenegyedik szakaszban az ország politikai, gazdasági és kulturális intézményeit szovjet mintára alakították át.
A korabeli Mongólia és a kelet-közép-európai térség országainak politikai, gazdasági és társadalmi különbségeire tekintettel a mongol modellt nyilvánvalóan csak korlátozottan alkalmazhatták a régióra, noha annak számos eleme felismerhető ezen országok háború utáni fejlődésében (pl. volt Komintern-káderek „exportálása”, akik országukba visszatérve a legfontosabb pozíciókat foglalták el a pártban és az államigazgatásban; a lengyel, csehszlovák, magyar ideiglenes kormányok létrejöttének közvetlen szovjet befolyásolása; a szovjet tanácsadók rendszere; szovjet felügyelet melletti politikai tisztogatások).
A szovjetizáció szakaszai
A Szovjetuniót körülvevő „külső birodalom” egy sor szovjetizációs lépés eredményeképpen jött létre. Ez a folyamat néhány jól elhatárolható szakaszban zajlott le. A kisebbségben lévő kommunisták először a nemzeti ellenállási csoportokkal fuzionáltak egy „hazafias frontban”, amely számíthatott a Vörös Hadsereg támogatására. A következő fázis volt a megszállt országokban az ideiglenes kormányok létrehozása, melyekben kulcspozícióban voltak a kommunisták, akiket erre a feladatra a szovjet emigrációban speciálisan felkészítettek.
A relatíve szabad választások koalíciós kormányt eredményeztek polgári pártok vezetése alatt, de az erőszakszervezetek feletti ellenőrzést, az egyes kulcsminisztériumokat a kommunisták szerezték meg. A tömegeket azonban még olyan népszerű intézkedésekkel sem tudták maguk mellé állítani, mint a földreform, a hadifoglyok hazatérésének sürgetése vagy a nagyüzemek államosítása, ezért egy idő után a polgári parlamenti többséget választási csalással, a pártvezetők – nem egy esetben közvetlen szovjet támogatással végrehajtott – letartóztatásával, emigrációba kényszerítésével számolták fel.
A kommunisták számára a polgári pártok általában könnyebb prédát jelentettek, mint a szociáldemokraták, akiket a legtöbb esetben belülről kellett szétbomlasztani. Miután a proletárdiktatúra jelszavával végrehajtott hatalommegragadás részeként kommunista vezetés alatt megtörtént a munkáspártok egyesítése és a polgári pártok betiltása vagy fantomizálása, elhárultak a lényegi akadályok a gazdasági-politikai rendszer és a társadalom teljes átalakítása elől. Az utolsó fázis a kommunista párton belüli tisztogatási hullám, majd az intézményesített terror megteremtése volt, ami gazdasági téren együtt járt a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásának megkezdésével, és végezetül a szovjet modell teljes adaptálása zárta le a folyamatot.
A szovjet blokk létrejötte
1948 végéig valamennyi, szovjet befolyás alá került országban lényegében azonos recept szerint zajlott le a kommunista hatalomátvétel. Bulgáriában a háború után eleve nem alakult ki igazi többpártrendszer, a kommunista párt kezdettől fogva domináns szerepet játszott. Itt a polgári politikusok hatalomból történő teljes kiszorítása már korábban megtörtént, 1947 decemberében szovjet mintára kidolgozott alkotmányt vezettek be. A fordulat Romániában is gyorsan lezajlott: szovjet nyomásra 1947 decemberében lemondott Mihály király, 1948 januárjában kikiáltották a népköztársaságot, a szocialista párt egyesült a kommunista párttal, majd májusban életbe lépett az új – szovjet típusú – népköztársasági alkotmány.
Lengyelországban már a Nyugat felé előrenyomuló 1. Belorusz Front hátországát biztosító NKVD-csapatok és a katonai kémelhárítás, a SZMERS operatív csoportja tevékenységének egyik fő iránya a független lengyel nemzeti mozgalom felszámolása volt. A szovjet állambiztonsági szervek 1945 óta jelen lévő képviselői számos esetben beavatkoztak a lengyel belpolitikai eseményekbe, és kulcsszerepet játszottak az 1946-os népszavazás jegyzőkönyveinek meghamisításában. A fordulat szintén 1947 őszén indult el, majd a két munkáspárt egyesülésével 1948. december 21-én zárult. A párt és az ország vezetője a Szovjetunióból hazatért Boleslaw Bierut lett, és a szovjetek Konsztantyin Rokosszovszkij marsall személyében szovjet állampolgárt neveztettek ki honvédelmi miniszterré.
Csehszlovákiában, ahol a kommunista párt a két világháború között is legálisan működhetett, a kommunisták 1946 májusában szabad választásokon a szavazatok 38,7%-át kapták meg, ami a legnagyobb arány volt az európai választásokon. A szovjet hadsereg 1946-ban távozott az országból, így a kommunisták 1948 februárjában „önállóan” hajtottak végre puccsot, ám Valerian A. Zorin szovjet külügyminiszter-helyettes Prágában felügyelte az események alakulását. A hatalomátvétel után megkezdődött az ellenzéki vezetők letartóztatása. Eduard Beneš köztársasági elnök engedelmesen elfogadta a nem kommunista miniszterek lemondását, és a polgári pártok kizárásával február 29-én kommunista dominanciájú kormány alakult. (A kormány egyetlen nem kommunista tagja, Jan Masaryk külügyminiszter nem sokkal később, március 10-én tisztázatlan körülmények között „kiesett” a prágai vár ablakán – ez lett a harmadik prágai defenesztáció.) A parlamenti választásokon a kommunisták abszolút többséget szereztek, és Beneš elnök lemondása után Klement Gottwald, a Komintern egykori titkára lett az új államfő. 1948 májusában itt is szovjet típusú népköztársasági alkotmány lépett életbe.
Magyarország a Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1947. szeptember 15-i megszűnését követően viszonylagos szuverenitáshoz jutott, így az 1947 tavaszán kezdődött politikai fordulat végrehajtása hosszabb időt vett igénybe. Az 1947. augusztus végi parlamenti választások után, csak 1948 júniusában került sor a két munkáspárt egyesülésére, de a szovjet típusú alkotmány kidolgozására és elfogadására további egy évet kellett várni.
A Szovjetunió hatalmi körébe került államok politikai, gazdasági és katonai irányításának még szorosabbá tételét célozta az ún. „barátsági és kölcsönös segítségnyújtási egyezmények” rendszere. Az első ilyen jellegű, szovjet–csehszlovák egyezmény még 1943 végéről datálódott. 1945 tavaszán kötötték meg a jugoszláv–szovjet egyezményt, amelyet a szovjet–lengyel szerződés követett. Az SZK(b)P KB által 1947 októberében a Külügyminisztériumnak adott utasításnak megfelelően 1947–1948-ban azonos típusú „barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási” szerződéseket kötöttek a kelet-közép-európai országokkal, amelyek a bármely ország részéről – de elsősorban Németország és szövetségesei felől – fenyegető agresszió ellen irányultak. Előbb a Szovjetunió kötött kétoldalú szerződéseket a befolyási övezetébe tartozó államokkal, majd az egyes országok kötöttek egyezményt egymással. 1948 júliusáig tizennégy ilyen egyezmény jött létre, amelyek sűrű hálóként fogták egybe a szovjet függőségbe került államokat. Ez a szerződésrendszer lett a Szovjetunió által vezetett kelet-közép-európai blokk alapja.
A szovjet szatellit államok együttese 1949-re vált teljessé, amikor a kommunisták vezette kínai forradalom győzött, és kikiáltották a Kínai Népköztársaságot, illetve Németország szovjet megszállási zónájában létrejött a Német Demokratikus Köztársaság. Másik oldalról ugyanekkor vált végérvényessé a jugoszláv kommunista párt és ezzel Jugoszlávia kiközösítése, amely a sztálini kétpólusú gondolkodás következtében ezután csak az „imperialista táborhoz” tartozhatott.
A gazdasági ellenőrzés kiépítése
A történészek sokáig nem fordítottak figyelmet azokra a gazdasági stratégiákra, módszerekre, amelyeket a Szovjetunió felhasznált befolyási övezetének kialakítására és stabilizálására, pedig a „keleti blokk” létrehozása és konszolidálása Sztálin külpolitikájának egyik gazdasági célkitűzése volt. A második világháború után a vesztes államok által a Szovjetuniónak fizetendő jóvátétel, a potsdami értekezlet alapján kapott tőkék és vagyoni érdekeltségek nem csupán a Szovjetunió újjáépítését szolgálták, hanem a szovjet hatalom konszolidációját is. Nem volt kérdéses, hogy hatalmas háborús embervesztesége és anyagi kára miatt a szovjet állam jóvátétel formájában kompenzációra tarthat igényt.
A jóvátétel fizetése a vesztes államok részéről az általuk okozott károkért az első világháborút követő békeszerződésekkel került be a nemzetközi jogrendszerbe. A jóvátétel olyan eszközzé vált, amely alkalmas volt a legyőzött országok háború utáni gazdasági és politikai ellenőrzésére. A második világháborút követően a vesztes államokkal folyó tárgyalások során azok jóvátétel-fizetési kötelezettsége már nem is képezte vita tárgyát, véleménykülönbségek csupán a kártérítés összegének megállapítása körül alakultak ki.
A Szovjetunió által legyőzött államoknak azonban nem csupán jóvátételt kellett fizetniük, de a megszálló szovjet csapatok háborús zsákmányként elrabolták a bankokban őrzött értékeket, leszerelték és elszállították a gyárak berendezéseit, a nyersanyag- és árukészleteket, a mezőgazdasági terményeket. Mindezen felül több tízezer embert hurcoltak munkavégzés céljából a Szovjetunióba, jelentős humán erővel csökkentve a vesztes országok gazdasági talpra állásához nélkülözhetetlen forrásokat.
A szövetséges nagyhatalmak vezetőinek 1945. augusztusi potsdami értekezlete a Szovjetunió számára lehetővé tette, hogy az általa megszállt országokban megszerezze a korábban német tulajdonban lévő javakat, anélkül hogy pontosan definiálta volna, mit értenek ezalatt. A „német tulajdon” fogalmának széles körű értelmezése tette lehetővé, hogy a szovjet hatóságok a megszállt országokban jelentős gazdasági pozíciót szerezzenek. A Szovjetuniónak átadott német tulajdonrészeket a szovjetek apportként vitték be az ezen államokban alapított ún. „vegyes vállalatokba”, amelyek a gazdaság legfontosabb szektoraiban (olajipar, bányászat, közlekedés) jöttek létre és gyakorlatilag területenkívüliséget élveztek. Ezt a politikát alkalmazták Romániában, Magyarországon, Ausztriában, Kelet-Németországban és Finnországban. A szovjet vállalatok monopolhelyzete a gazdaság legfontosabb szektoraiban a szovjetizálás egyik pillérévé vált. Ily módon ugyanis Moszkva a már meglévő katonai dominanciáját kiegészítette a gazdasági befolyásolással.
Lengyelország ugyan nem tartozott a vesztes országok közé, de gazdasági helyzete nem sokban különbözött a megszállt országokétól. A Szovjetunióhoz került keleti országrészek miatt ugyan sziléziai német területekkel kompenzálták, amelyek elvben lehetővé tették volna az ország gazdasági konszolidációját, de a lengyel vezetés mégis keveset profitált ebből, mert a szovjetek rigorózusan leszerelték és a Szovjetunióba szállították a sziléziai üzemek berendezéseit. Lengyelország, miután a háború pusztításai következtében gazdasága megsemmisült, ezzel szintén függő helyzetbe került a Szovjetuniótól, vagyis a szovjet gazdasági érdekek érvényesítése szempontjából nem volt különbség győztes és vesztes országok között.
A gazdasági függést erősítették a kétoldalú államközi egyezmények, amelyeket a szovjet kormány fokozatosan ráerőszakolt a térség országaira. Ebből a szempontból külön említésre méltó Bulgária helyzete, ahol ez a háború befejezését követően nagyon korán megvalósult, miután a Nyugattal való külkereskedelmi kapcsolatok gyakorlatilag megszakadtak. Már 1945 márciusában megkötötték a bolgár–szovjet gazdasági egyezményt, és 1946-ra a bolgár külkereskedelem 80%-a a Szovjetunióval és a többi ún. népi demokratikus országgal bonyolódott.
Forradalmi-birodalmi paradigma
Az a módszer, amellyel a Szovjetunió a megszállt és/vagy „felszabadított” országok gazdaságában kedvező pozíciókat szerzett és azokat kiterjesztette a gazdaság feletti teljes ellenőrzésre, elválaszthatatlan része volt az ún. „forradalmi-birodalmi paradigmának”, amely a második világháború utáni szovjet külpolitika alapjául szolgált.
Míg a Kominform létrehozása és a térség intenzív szovjetizálásának elindítása a Marshall-tervre adott politikai válasz volt, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának (KGST) megalakítása 1949 januárjában az erre adott gazdasági válaszként értelmezhető. A KGST megalakításának kezdeményezője formailag Románia volt. Az 1948 végén készült és a szovjet vezetőkhöz eljuttatott eredeti elképzelés szerint a Szovjetunió, Bulgária, Magyarország, Lengyelország, Románia és Csehszlovákia részvételével egy kis apparátussal működő testületet kívántak létrehozni, amely összehangolja ezen országok gazdaságpolitikáját, tevékenységét a nemzetközi piacokon, segíti az új kapcsolatok kialakítását, és megszünteti a gazdaság szerkezetében lévő párhuzamosságokat.
A javaslat a fő feladatokat három pontban rögzítette: az egyes országok és a Szovjetunió közötti gazdasági tervek – ezen belül az export–import tervek – kidolgozása és ezek összehangolása, valamint az erre épülő közös tevékenység ellenőrzése. Az SZK(b)P Politbüró ennek alapján 1948. december 23-án határozott arról, hogy 1949. január 5-re össze kell hívni a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa alapító értekezletét. Az 1949. január 25-én kiadott kommüniké a KGST megalakulását egyrészt a hat ország kereskedelmi kapcsolatainak bővítésére vonatkozó tervekből, a Marshall-terv ezen országokra való „ráerőltetésének” szándékából, másrészt az USA, Anglia és néhány más nyugat-európai ország kereskedelmi bojkottjából vezette le.
A kelet–nyugati kapcsolatok megromlása kétségtelen tény volt, ami egyebek mellett az amerikai kiviteli engedélyek megtagadása miatt jelentősen megnehezítette a régió országainak nyugat-európai beszerzéseit. Ez önmagában azonban még nem indokolta a szervezet életre hívását. A KGST-t valójában önálló gazdasági entitásként hozták létre, amelynek az volt a feladata, hogy segítséget nyújtson a szovjet blokk politikai céljainak végrehajtásában. Sztálin az alapító konferencián elhangzott beszédében kifejtette, hogy a keleti és nyugat blokk közötti kapcsolatokat alapvetően az ellenségeskedés jellemzi, és a gazdasági harcban elért győzelem az alapfeltétele annak, hogy a Szovjetunió domináns helyzetre tegyen szert Európában. Sztálin világossá tette vazallusai számára, hogy a KGST mindenekelőtt a két blokk közötti konfrontáció szempontjából releváns.
A három nagyhatalom háború utáni együttműködésében a végérvényes szakítást – legalábbis a Kreml szerint – az észak-atlanti katonai szervezet, a NATO létrehozása jelentette 1949. április 4-én. Ezt azonban nem követte azonnali hasonló szovjet válaszlépés, noha a Kremlt a NATO megalakítása mindenekelőtt arra ösztönözte, hogy az európai biztonság megteremtésének új útjait keresse.
A szovjet biztonságpolitika számára a német kérdés megoldatlansága, a német militarizmus újjáéledésétől való félelem jelentette a központi problémát. Azt azonban semmilyen módon nem tudták megakadályozni, hogy a Német Szövetségi Köztársaságot bevonják a NATO szövetségi rendszerébe. Az Észak-atlanti Tanács 1954. október 23-án határozott a Német Szövetségi Köztársaság meghívásáról, majd – miután a ratifikáció minden országban megtörtént – 1955. május 6-án az NSZK a NATO tagjává vált. A válaszra, melynek előkészítése párhuzamosan folyt, néhány nap múltán került sor. 1955. május 14-én a lengyel fővárosban aláírták az ún. Varsói Szerződés okmányait, ami formailag is teljessé tette a Szovjetunió és a szatellit államok politikai és katonai szövetségét.
Az 1950-es évek közepéig a szovjet blokk országai között a kétoldalú kapcsolatok valamennyi területen fokozatosan többoldalúvá alakultak át, ám az érdemi lépésekre viszonylag későn, a nemzetközi viszonyok változásának hatására került sor. A Kominform tevékenysége – amelynek nagy szerepe volt a szovjet irányítás alatt álló blokk kialakulásában – a jugoszláv kommunisták kiközösítésével és a személy szerint Joszip Broz Tito ellen indított kampány kifulladásával 1949 után gyakorlatilag saját folyóiratának kiadására szorítkozott. Az utolsó, 1949. novemberi magyarországi ülését követően mindössze egy tanácskozásról tudunk, amelyre 1951. január elején került sor. Ott Sztálin a tagországok védelmi képességének fokozása érdekében a nehézipar fejlesztését és a honvédelmi kiadások növelését követelte.
Habár a hazai közbeszédben gyakran felröppent a hír, hogy Magyarország rövid időn belül a Szovjetunió egyik újabb tagköztársasága lesz, ez soha nem következett be. A változó nemzetközi viszonyok közepette sokkal célszerűbb volt a szovjet politika számára az egyeduralkodó állampárt irányításával, az erőszakszervezeteknél, a hadseregben és az államigazgatási szervekben dolgozó szovjet tanácsadók felügyeletével működtetni a szatellit országok közösségét. A Szovjetunió a kelet-közép-európai országok politikai-katonai szövetsége, a Varsói Szerződés (VSZ) megalakításával végképp bebetonozta a kelet-közép-európai szatellit országok függőségi rendszerét. A KGST pedig egy „nagy szovjet kereskedelmi szervezet” maradt, és nem vált a csatlós országok többoldalú gazdasági együttműködésének meghatározó fórumává.
Krími Köztársaság
| Krími Köztársaság | |||
| Республика Крым (orosz) | |||
| |||
| Nemzeti himnusz: Нивы и горы твои волшебны, Родина | |||
 | |||
| | |||
| Legnagyobb város | |||
| Vezetők | |||
| Legfelső Tanács elnöke | |||
| Miniszterelnök | ... | ||
| Beszélt nyelvek | |||
| függetlenség | |||
| kikiáltása | |||
| Népesség | |||
| Népszámlálás szerint | 1 912 168 fő (2017. jan. 1.) +/- | ||
| Becsült | 1,967,119 fő (2013) | ||
| Főbb etnikumok | oroszok, ukránok, krími tatárok, fehéroroszok, görögök, örmények, azeriek, bolgárok, romák | ||
| Vallások | |||
| Földrajzi adatok | |||
| Terület | 26,100 km² | ||
| Moszkvai idő (UTC+3) | |||
| | |||
| | |||
| | |||
Maszkos katonák vonulnak be Perevalne település mellett található katonai bázisra.
Szimpátiatüntetés a Krím csatlakozásáért Oroszországhoz.
Vlagyimir Putyin a krími vezetőkkel aláírja a megállapodást a Krím egyesüléséről Oroszországgal 2014. március 18-án.
A Krími Köztársaság a kelet-európai térség vitatott jogállású területe. Függetlenségét 2014. március 11-én deklarálta a Krími Autonóm Köztársaság parlamentje Szimferopolban, a tartomány székhelyén. Vezetői: Volodimir Konsztantinov a Legfelső Tanács elnöke és Szergej Akszjonov miniszterelnök.
Nevének etimológiája
A Krím elnevezés a mai Sztari Krim történelmi emlékhely kipcsak nevére vezethető vissza, ahol az Arany Horda idején még város állt. A félsziget akkor a nagy horda birodalmának egyik tartománya volt, és innen kormányozták a területet. A neve ekkor Qırım volt. Majd létrejött az önálló Krími Tatár Kánság, de a fővárosa végül Bahcsiszerájba került. Hérodotosz is említi a területet Kremni néven, de a Kremni-Qırım alak hasonlósága ellenére nincs kapcsolat a kipcsak és görög elnevezés között. A Qırım ’sztyeppe, domb’ jelentésű, míg a Kremni a sziklákat takarja.
Története
A Krímet az ókor óta folyamatosan lakták különböző népek. Az ókori görögök gyarmatot létesítettek itt, majd germán eredetű gótok uralkodtak a területen. Azután hosszú évszázadokig különböző nomád, ázsiai eredetű csoportok, mint hunok, kazárok, magyarok, besenyők, úzok, kipcsakok és kunok éltek a mai Dél-Ukrajna füves sztyeppéin és a Krím félszigeten is. A 13. században a Mongol Világbirodalom hódította meg, majd az Arany Horda uralta, ennek utódállama lett a Krími Tatár Kánság. A krími tatárok mongol hatás alá került kun-kipcsak népcsoportokból és hozzájuk csapódó más népelemek keveredéséből születtek. Az ő államuk a 18. századig fennállt, igaz 1475-től elismerte hűbérurának az Oszmán Birodalmat. Az oszmán-törököknek az oroszoktól elszenvedett súlyos vereségeik hatására a Krím feletti befolyásuk is csökkent. Az oroszok a 18. században annektálták a krími tatárok területeit, ahová elsősorban orosz telepesek tömegeit hozták, de települtek ukránok is a déli régiókba. Mindazonáltal a Krím vitathatatlanul eloroszosodott, és a tatárok kisebbségbe kerültek. A Krím sokáig nem Ukrajna része volt, hanem Oroszországhoz tartozott. A Szovjet-Oroszországban autonóm köztársaságot szerveztek a területén.
1954-ben Nyikita Hruscsov önkényesen odaajándékozta az ukrán tagköztársaságnak a perejaszlavi szerződés 300. évfordulóján (mivel 1654. január 18-án a lengyel király ellen lázadó kozákok és ukránok ebben a szerződésben mondták ki, hogy az orosz cárt ismerik el uruknak, Ukrajnát pedig Oroszországhoz kötik). Így ezt Hruscsov az ukrán nép iránti hálából tette, amiért Oroszországnak fogadtak hűséget.
1992-ben, Ukrajna függetlenné válása után az orosz többségű félszigeten autonóm köztársaságot alapítottak, amely 2014-ig fennállt az ukrán állam keretein belül, annak ellenére, hogy az oroszok mindvégig orosz területnek tartották.
A Krími Köztársaság létrejötte
A Krím orosz többségű terület Ukrajnában, kis részt lakják csak ukránok és őslakos tatárok. Ukrajnában 2013 végétől a Viktor Janukovics vezette oroszbarát kormányzati irány ellen széles körű tiltakozás bontakozott ki, ami februárban valóságos felkelés keretében elsöpörte a kormányt és új vezetők kerültek hatalomra, illetve a bebörtönzött egykori kormányfő, Julija Timosenko is kiszabadult. Erre válaszul az orosz hadsereg mozgósítást rendelt el, és azonosítójel nélküli katonai egységek szállták meg a Krím félszigetet az ottani orosz fekete-tengeri bázisokon keresztül. Az akcióban a helyi orosz lakosság részt vett. Velük szemben az ukrán katonai egységek szinte semmilyen ellenállást nem tanúsítottak, így március közepére a Krím gyakorlatilag teljesen orosz ellenőrzés alá került.
A szimferopoli parlament döntését megelőzően Szevasztopol már február 24-én de facto kinyilvánította elszakadását Ukrajnától, illetve csatlakozási igényét az Oroszországi Föderációhoz.A krími köztársaság vezetőinek is távolabbi tervei között szerepel a függetlenség kinyilvánítása után az egyesülés Oroszországgal. Erről március 16-án népszavazást tartottak, amelyen a külföldi megfigyelők több szabálytalanságot is észleltek, így azt, hogy orosz állampolgárságú személyek is szavaztak.A népszavazást az ukránok és a krími tatárok bojkottálták, ennek ellenére megszületett az eredmény: a szavazók 96,77%-a az elszakadás és az Oroszországi Föderációhoz való csatlakozás mellett döntött.
Vlagyimir Putyin a Krím és Oroszország összeköttetését biztosítandó hidat épített a Kercsi-szoroson át.Többször kijelentette továbbá, hogy kész fellépni az ukrajnai nacionalizmus ellen, ami ott élő orosz ajkú embereket fenyeget.
A függetlenségi nyilatkozatot követő néhány órán belül Moszkva már el is ismerte a Krími Köztársaságot, azzal érvelve, hogy a nemzetközi joggal is összeegyeztethető a szimferopoli parlament lépése.A népszavazást követően már másnap csatlakozási kérelmet nyújthat be a szimferopoli parlament az Oroszországi Föderációnál.
Március 12-én Olekszandr Turcsinov ideiglenes ukrán kormányfő visszavonulást rendelt el és feladta a Krím félszigetet. Állítása szerint a leginkább veszélyeztetett keleti orosz-ukrán határra kíván összpontosítani. Még a népszavazás alatt mozgósításra adott parancsot az ukrán hadsereg a keleti országrészben, ahol újbóli zavargások robbantak ki. Kijev új haderőként nemzeti gárda toborzásába fogott bele.
Az ukrán és tatár kisebbség heves nem tetszésének adott már korábban is hangot az egyoldalú orosz lépéseknek, s míg Ukrajna más területein megszűntek a korábbi zavargások, addig a krízis a Krím területén folytatódik tovább. A zavargások és tüntetések ideje alatt, míg Janukovics hatalmon volt, felmerült, hogy a nyugati ukrán területek nyilvánítanák ki egyoldalú elszakadásukat, hogy így csatlakozhassanak az Európai Unióhoz. Ugyanakkor nemcsak a Krím az egyetlen terület, ahol elszakadási törekvésekkel kell számolni. Kelet-Ukrajnában is nagyszámú orosz lakosság él, illetve számos ottani ukrán oroszbarát érzelmű. Donyeckben és Harkivban is vannak olyan csoportok, amely a térség elszakadását óhajtják Ukrajnától és csatlakozni akarnak Oroszországhoz.Felmerült továbbá újabban Kárpátalja, vagy a déli területek autonómiája, illetve elszakadása is, előbbi esetében már a 90-es évek elején szerettek volna ott is egy Krímhez hasonló autonóm területet kialakítani, sikertelenül.
A népszavazást követően ismét felizzani látszanak az ellentétek, amelyet jól tükröz az is, hogy Donyeckban orosz-barát elemek elfoglalták az ottani ügyészség épületét, követelve, hogy a krími példát itt is kövessék és csatlakozzanak Oroszországhoz. Ukrajnában szintén fenyegetőznek egyes szélsőséges elemek, hogy saját maguk készek harcot kezdeményezni az oroszok és az orosz-barát csoportok ellen, így a Jobboldali Szektor elnevezésű radikális szervezet kijelentette, hogy kész robbantásos merényletet végrehajtani az Ukrajnán áthaladó orosz gáz- és olajvezetékek ellen.
Az új ukrán vezetést a nyugati országok és az Amerikai Egyesült Államok támogatják, amelyek Ukrajna területi egysége mellett teszik le voksukat és az orosz fellépést agressziónak minősítik. A Krími Köztársaság egyoldalú megalakulására egyes források szerint Koszovó teremtett precedenst, sőt az orosz külügyminisztérium nyilatkozatában hivatkozott is a Hágai Nemzetközi Bíróságnak Koszovó ügyében ismertetett ajánlására, amely szerint az egyoldalú deklaráció nem sérti a nemzetközi jogot. Oroszország máig nem ismeri el Koszovó függetlenségét, s többen úgy vélték, hogy ellenlépésként ismerte el Abháziát illetve Dél-Oszétiát is. Felmerült még a kárpátaljai ruszinok támogatása is a narancsos forradalom idején.Miután exit poll adatokat közölt a krími népszavazás eredményéről, az Európai Unió és Washington kijelentette, a népszavazás eredményét nem tekinti legálisnak. Ezzel egy időben a magyar külügyminisztérium is kijelentette, hogy a népszavazás illegitim és szabálytalan.
Március 17-én Oroszország elnöki rendeletben elismerte az új állam függetlenségét.
A krími népszavazás és a válság elmélyülése
Március 18-án aláírták a Krím Oroszországhoz való csatlakozására előterjesztett kérelmet, amelyet a Nyugat továbbra sem fogad el. Az elszakadás kinyilvánítása után már erőszakos cselekményekre került sor és az első jelentések is halálos áldozatokról számolnak be. Oroszországban a Krím csatlakozását nagy tömegek ünnepelték.Putyin egy történelmi hiba kijavításaként értékelte az eseményt, amellyel egy vitathatatlanul is orosz területnek számító régiót szereztek vissza, s egyben közölte nincs további területi igénye Ukrajnával szemben. Ezzel szemben Jacenyuk miniszterelnök bejelentette, hogy ezzel az Ukrajna és Oroszország közötti feszült viszony a katonai fázisba lépett és jelenleg is zajlik az új ukrán haderő felállítása.
A válság további mélyülését jelzi, hogy a kelet-ukrajnai oroszok, a krími események hatása alatt folytatták tiltakozó megmozdulásaikat Kijev ellen, majd április 7-én egyes csoportok a Donecki területen fegyverekhez is jutottak, sőt krími mintára a régió központjának számító Doneckben bejelentették a Donyecki Népköztársaság megalakulását is. Egy héttel később Kelet-Ukrajnában fegyveres felkelés kezdődött, amit az ukrán belbiztonsági és katonai erők nem tudtak felszámolni. Vlagyimir Putyin, az évenként tartott televíziós műsorában, az Egyenes Vonalban, ahol betelefonáló civileket hallgat meg, az egyik kérdezőnek felelve elismerte, hogy a Krím félszigetet valóban az orosz hadsereg és nem egyszerű önkéntesek szállták meg februárban.
Államszervezet, közigazgatás
A Krím törvényhozó testülete a 100 fős Krími Állami Tanács.A végrehajtó hatalmat a Miniszterek Tanácsa alkotja. A Legfelső Tanács és a Miniszterek Tanácsa hozza az állam törvényeit, illetve határozza meg az állam alkotmányát, illetőleg hoz rendszeres döntéseket. Az igazságszolgáltató testületet a bíróságok alkotják. Saját parlamentje van a krími tatároknak is, képviseletet is biztosítanak számukra a krími parlamentben, de tényleges beleszólásuk az állam irányításába nincs.
Adminisztratív régiói
A Krími Köztársaság 14 járásra (район / район / rayonı) és 11 városi terület (городской округ / міський округ / şeer bölgesi) oszlik. Egy-egy ilyen városi területhez más települések is kapcsolódnak.
| Térkép- | Rajonok és településközpontok | Székhely |
| 1 | Bahcsiszaraji járás(Бахчисарайский район / Бахчисарайський район / Bağçasaray rayonı) | Bahcsiszaraj (Бахчисарай / Бахчисарай / Bağçasaray) |
| 2 | Belogorszki járás (Белогорский район / Білогірський район / Qarasuvbazar rayonı) | Belogorszk (Белогорск / Білогірськ / Qarasuvbazar) |
| 3 | Dzsankoji járás (Джанкойский район / Джанкойський район / Canköy rayonı) | Dzsankoj (Джанкой / Джанкой / Canköy) |
| 4 | Kirovszkojei járás (Кировский район / Кіровський район / İslâm Terek rayonı) | Kirovszkoje (Кировское / Кіровське / İslâm Terek) |
| 5 | Krasznogvargyejszkojei járás (Красногвардейский район / Красногвардійський район / Qurman rayonı) | Krasznogvargyejszkoje (Красногвардейское / Красногвардійське / Qurman) |
| 6 | Krasznoperekopszki járás (Красноперекопский район / Красноперекопський район / Krasnoperekopsk rayonı) | Krasznoperekopszk (Красноперекопск / Красноперекопськ / Krasnoperekopsk) |
| 7 | Lenyinói járás (Ленинский район / Ленінський район / Yedi Quyu rayonı) | Lenyino (Ленино / Леніне / Yedi Quyu) |
| 8 | Nyizsnyegorszkiji járás (Нижнегорский район / Нижньогірський район / Seyitler rayonı) | Nyizsnyegorszkij (Нижнегорский / Нижньогірський / Seyitler) |
| 9 | Pervomajszkojei járás (Первомайский район / Первомайський район / Curçı rayonı) | Pervomajszkoje (Первомайское / Первомайське / Curçı) |
| 10 | Razdolnojei járás (Раздольненский район / Роздольненський район / Aqşeyh rayonı) | Razdolnoje (Раздольное / Роздольне / Aqşeyh) |
| 11 | Szaki járás (Сакский район / Сакський район / Saq rayonı) | Szaki (Саки / Саки / Saq) |
| 12 | Szimferopoli járás (Симферопольский район / Сімферопольський район / Aqmescit rayonı) | Szimferopol (Симферополь / Сімферополь / Aqmescit) |
| 13 | Szovjetszkiji járás (Советский район / Совєтський район / İçki rayonı) | Szovetszkij (Советский / Совєтський / İçki) |
| 14 | Csernomorszkoje járás (Черноморский район / Чорноморський район / Aqmeçit rayonı) | Csernomorszkoje (Черноморское / Чорноморське / Aqmeçit) |
| 15 | Alusta városi terület (городской округ Алушта / міський округ Алушта / Aluşta şeer bölgesi) | Alusta (Алушта / Алушта / Aluşta) |
| 16 | Armjanszk városi terület (городской округ Армянск / міський округ Армянськ / Ermeni Bazar şeer bölgesi) | Armjanszk (Армянск / Армянськ / Ermeni Bazar) |
| 17 | Dzsankoj városi terület (городской округ Джанкой / міський округ Джанкой / Canköy şeer bölgesi) | Dzsankoj (Джанкой / Джанкой / Canköy) |
| 18 | Jevpatorija városi terület (городской округ Евпатория / міський округ Євпаторія / Kezlev şeer bölgesi) | Jevpatorija (Евпатория / Євпаторія / Kezlev) |
| 19 | Kercs városi terület (городской округ Керчь / міський округ Керч / Keriç şeer bölgesi) | Kercs (Керчь / Керч / Keriç) |
| 20 | Krasznoperekopszk városi terület (городской округ Красноперекопск / міський округ Краснопереко́пськ / Krasnoperekopsk şeer bölgesi) | Krasznoperekopszk (Красноперекопск / Краснопереко́пськ / Krasnoperekopsk) |
| 21 | Szaki városi terület (городской округ Саки / міський округ Саки / Saq şeer bölgesi) | Szaki (Саки / Саки / Saq) |
| 22 | Szimferopol városi terület (городской округ Симферополь / міський округ Сімферополь / Aqmescit şeer bölgesi) | Szimferopol (Симферополь / Сімферополь / Aqmescit) |
| 23 | Szudak városi terület (городской округ Судак / міський округ Судак / Sudaq şeer bölgesi) | Szudak (Судак / Судак / Sudaq) |
| 24 | Feodoszija városi terület (городской округ Феодосия / міський округ Феодосія / Kefe şeer bölgesi) | Feodoszija (Феодосия / Феодосія / Kefe) |
| 25 | Jalta városi terület (городской округ Ялта / міський округ Ялта / Yalta şeer bölgesi) | Jalta (Ялта / Ялта / Yalta) |
A félsziget délnyugati szélén elhelyezkedő (a té
Szevasztopol ugyan a Krím félszigeten fekszik, de nem része a Krími Köztársaságnak,mertMoszkvához
és Szentpétervárhoz hasonlóan szövetségi jelentőségű várossá nyilvánították az Orosz Föderáción belül.
A legnagyobb városok:
Szimferopol (362,366fő), Kercs (145,319),
Jevpatorija (106,840), Jalta (78,040),
Feodoszija (69,786), Dzsankoj (35,700),
Krasznoperekopszk (29,700), Alusta (28,418), Bahcsiszaraj (26,482), Armjanszk (22,468).
Területén 1954-től 2014-ig az Ukrajnához tartozó Krími Autonóm Köztársaság és az ettől különálló Szevasztopol város régiója volt található.
A cári Oroszország idején a Krím félsziget a luxusnyaralóhelyek közé tartozott.
Krím ógörög neve Tauriké Kherszonészosz (Ταυρικὴ Χερσόνησος 'Tauriké félsziget') vagy egyszerűen Kherszonészosz volt, latinul Chersonesus Taurica. Már az i. e. 6. században görög gyarmatosításnak volt színhelye; itt alapították a görögök Pantikapaiont és Theodosziát (ma Feodoszija). Pantikapaion később külön állammá nőtte ki magát, és Boszporoszi Királyság néven hatalmát csaknem az egész Kherszonészoszra kiterjesztette. Ez államot meghódította a pontoszi VI. Mithridatész, akinek legyőzetésével a Római Birodalomhoz került. Mint a Bizánci Birodalom része, Gótia thémát alkotta; 375-ben a gótokat a hunok győzték le. Később a félsziget fölváltva a magyarok, kazárok, besenyők és kunok hatalmába került.
A kunokat 1237-ben a tatárok űzték el, és Krímet 1441-ig a Kipcsak kánság alkotórészévé tették.
Ugyanezen időben a genovaiak számos gyarmatot alapítottak rajta, amelyek közt Kaffa (ma Feodoszija) tett szert a legnagyobb gazdagságra. 1441-ben a Krími Tatár Kánságnak vált jelentékeny részévé. 1475-ben II. Mehmed szultán ezt török fennhatóság alá vetette.
Az oroszok már Nagy Péter cár uralma alatt támadni kezdték a félszigetet, és az Oszmán Birodalom az 1774-es kücsük-kajnardzsi békében beleegyezni kényszerült Krím függetlenségébe.
A félsziget azonban a függetlenségét csak rövid ideig élvezhette. 1783-ban Sagin-Girei, az utolsó tatár kán birtokáról évdíj fejében az oroszok javára lemondott.
A félszigeten találkozott II. József császár és király 1787-ben II. Katalin cárnővel, akivel szövetséget kötött a törökök ellen, és ez alkalommal mutatta Patyomkin herceg az általa építtetett falvakat (Patyomkin-falu). Potyomkin a „Tauriai” melléknevet kapta. Tartja magát a mítosz, hogy a falvak fele csak papíron létezett. Valójában ezt valószínűleg csak Potyomkin moszkvai ellenfelei terjesztették.
1853–56-ben Krím volt a színhelye a krími háborúnak.
Az oroszországi polgárháborúban a fehér hadsereg ellenőrizte a területet. A vörösök 1921-ben foglalták el. A félsziget szovjet autonóm köztársaság (Krími ASZSZK) lett. 1941/42-során elfoglalták a németek. 1943 novemberétől 1944. májusáig tartottak a felszabadító harcok, a szovjet hadsereg ekkorra foglalta vissza a félszigetet.
1941-ben a németeket, 1944-ben pedig a tatárokat deportálták a félszigetről, valamint az oroszok által is letelepített bolgárokat, örményeket és görögöket.
1945. február 4–11. között Krímben, Jaltában rendezték a szövetséges nagyhatalmak vezetői közötti találkozót, a jaltai (esetenként krími) konferenciának nevezett tanácskozást, ahol a győztes hatalmak képviselői megrajzolták Közép- és Kelet-Európa háború utáni térképét.
1954. február 19-én Hruscsov kezdeményezésére az 1945-től már mint Krími terület az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaságtól átkerült az Ukrán SZSZK-ba a Perejaszlavi Rada összehívásának 300. évfordulója alkalmából.
1991-ben Krími területből Krími ASZSZK-vá alakult, majd 1992. február 26-án Krími Köztársasággá vált, de Ukrajna része maradt.
Ukrajnának Oroszországgal 2010-ben Harkivban kötött szerződése szerint az orosz Fekete-tengeri Flotta 2042-ig tarthat fenn haditengerészeti támaszpontot Szevasztopolban és használhatja a parti kikötői infrastruktúrát, valamint a feodoszijai kikötőt.
2014-ben a Krími Autonóm Köztársaság orosz vezetői kinyilvánították az ún. Krími Köztársaság függetlenségi szándékát Ukrajnától, amit egy vitatott legitimitású népszavazás március 16-án nagy többséggel megerősített.
2014-es népszavazás a Krím politikai státuszáról
egy 2014. március 16-án tartott népszavazás volt a Krími Autonóm Köztársaság és Szevasztopol – területi jogú város – területén. Két lehetőség közül lehetett választani. Az Oroszországi Föderációhoz való csatlakozás vagy az 1992-es krími alkotmány visszaállítása – maradás Ukrajna részeként jelentős szuverenitással.
A válaszlehetőségek közül egyik sem irányult a status quo fenntartására.
Az 1992-es alkotmány nagyobb hatáskört adott volna a krími parlament kezébe, beleértve a teljes szuverenitást és kapcsolatfelvételt más államokkal. Ezt a válaszlehetőséget sok nyugati és ukrán újságíró úgy értelmezte, hogy egy de facto leszakadás az ukrán anyaországról.
A krími és szevasztopoli vezetés illegitimnek tekinti Viktor Janukovics ukrán elnök eltávolítását a hatalomból, a 2014-es ukrán forradalmat egy puccsnak tekintik, így az ideiglenes ukrán kormány sem legitim a szemükben.
A népszavazás – érvelésük szerint – erre a szituációra ad megoldási lehetőséget a krími lakosok számára; a fő kérdés, hogy mit akarnak a jövőben.
A referendumot a legtöbb nyugati ország érvénytelennek tekinti, így az Európai Unió tagállamai – köztük
Magyarország–, valamint az Amerikai Egyesült Államok
és Kanada is. Ennek a fő okaként azt nevezték meg, hogy a népszavazás lefolytatása közben az orosz katonák megszállták a területet, ezzel befolyásolva a végeredményt.
Másrészt a népszavazás eredménye ellentétes a nyugati nagyhatalmak azon törekvésével, hogy minél jobban csökkentsék Oroszország katonai és gazdasági befolyási szféráját. Szevasztopolban található ugyanis az orosz Fekete-tengeri flotta központi bázisa, és Ukrajna egy esetleges NATO-csatlakozás reményében 2017-ben akár fel is mondhatta volna a bázis bérleti szerződését.A terület szárazföldi és tengeralatti ásványkincsei jelentős bevételt hozhatnak Oroszországnak a jövőben.
Harmadrészt az eset Koszovó USA által kiharcoltSzerbiától
való elszakadása után újabb precedenst teremt a II. világháború utáni, nagyhatalmak által meghúzott államhatároknak egy központi kormányzat szándékai ellenére bekövetkező módosítására, a népek önrendelkezésének az állami szuverenitás elé helyezésére.
Az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsának
tizenhárom tagja megszavazta a népszavazás érvénytelenítését, de Oroszország élt vétójogával; az oroszokkal mintegy szövetséges Kína tartózkodott. A nem kötelező erejű ENSZ közgyűlés később elfogadta a döntést 100:11 arányban, 58 tartózkodás mellett. Kimondták, hogy a népszavazás érvénytelen, ezzel párhuzamosan megerősítették Ukrajna területi integritását.
A hivatalos eredmény szerint a Krími Autonóm Köztársaság területén 96,77% szavazta meg a csatlakozást Oroszországhoz 83,10%-os részvételi arány mellett.Andrey Illarionov, az orosz kormány egykori tanácsadója szerint a népszavazás eredménye egy durván manipulált hamisítás, ugyanis az elmúlt 3 évben készült ukrán közvélemény-kutatások szerint a krími lakosság 34%-a támogatta a csatlakozást, így az eredmény cinikusan torz.
Ennek ellentmondanak az ENSZ Fejlesztési Programja
által 2009 és 2011 között végzett felmérések, melyek szerint a lakosság körülbelül kétharmada támogatná az Oroszországhoz való csatlakozás
A népszavazást követően a Krím kikiáltotta elszakadását Ukrajnától, kérvényezte az ENSZ általi elismerést és felvételét az Oroszországi Föderációba. Még ugyanezen a napon Oroszország elismerte Krímet, mint szuverén államot, továbbá felvette tagállamként.Jelenleg a Krím de facto Oroszországhoz tartozik.
Március 18-án az orosz elnök jóváhagyta Krím csatlakozását célzó szerződéstervezetet.
Április 26-án Ukrajna elzárta Krím vízellátását biztosító 402,6 kilométer hosszú Észak-krími-csatornát.
A Forbes magazin május 6-án közölte, hogy egy Vlagyimir Putyin orosz elnökhöz köthető szervezet olyan adatsort tett közzé véletlenül az interneten, amely szerint a krími népszavazáson a hivatalosan közöltnél sokkal alacsonyabb részvételi arány volt, és sokkal kevesebben szavaztak az orosz csatlakozásra.
Lakossága
Lakossága 2001-ben 2 024 056 fő (ebből 58,3% orosz, 24,3% ukrán, 12,1% krími tatár, 1,4% fehérorosz, 0,5% tatár, 0,4% örmény, 0,2% körül zsidó, lengyel, moldován, azeri, 0,1% körül üzbég, koreai, görög, német, mordvin, csuvas, cigány, bolgár, grúz és mári, valamint karaimok, krimcsákok és egyéb nemzetiségűek).
Az oroszok, ukránok, görögök és bolgárok többsége ortodox hitű, a krími tatárok a szunnita iszlám követői. Elterjedt az izraelita, a görögkatolikus és a protestáns vallás is.
2014 májusában közölt adatok szerint 7723 menekült érkezett Krímből Ukrajnába – leszámítva az elszakadt területen szolgálatot teljesítő katonákat –, de sokan vannak még, akik nem jelentkeztek a hatóságoknál. A menekültek közül 1862 nyugdíjas. A menekültek közül 2111 ember Kijevben tartózkodik.
Irán szovjetizilási terve
Oroszországban még dúlt a polgárháború, a szovjet vezetés már azon gondolkodott, hogyan gyújthatja fel a szocialista forradalom lángját Ázsiában.
1920. május 18-án szovjet tengerészek váratlanul partra szálltak az iráni Enzeli [ma Anzali] kikötőben.
Váratlan támadás
brit csapatok Enzeliben.
Közösségi terület
A Fehér flottilla 29 hajója komoly problémákat okozhatott volna a Kaszpi-tengeri szovjet kommunikációs vonalakban.
A bolsevik vezetés úgy döntött, hogy mielőbb lefoglalják őket.
A diplomáciai botrány elkerülése érdekében a hadműveletet a szovjet Volga-Kaszpi-tengeri flotta parancsnokának, Fjodor Raszkolnyikovnak személyes kezdeményezésének álcázták.
Május 18-án reggel 19 perccel öt óra után a szovjet flottilla, miután titokban közeledett, tüzet nyitott a kikötőre.
"Egy nem túl szép reggelen lövések és lövedékek ébresztettek fel minket a kikötő és a hajóink közepére hulló lövedékek miatt" – emlékezett vissza Anatolij Vaksmut fehér tiszt. "
Az árbocokon felmászva nagyszámú hajót láttunk a tengeren enzelire lőni.
Teljes zűrzavar volt a brit főhadiszálláson, és egyik tüzérségi elemük sem reagált a vörösök tüzére.
Kiderült, hogy a britek nagyjából alsóneműben menekültek el az elemekből.
Fjodor Raskolnikov
Facebook
A leszálló erő gyorsan elfojtotta a 36. indiai gyalogsági dandár ellenállását, és hamarosan az ellenség tűzszünetet kért.
A megállapodás értelmében mind a brit, mind a Fehér Gárda kivonult a városból, és nemcsak az összes hajót, hanem 50 tüzérségi darabot, 20 000 lövedéket és nagy pamut-, sínek,réz- és egyéb árutartalékokat is magára hagytak.
A sah erői nem tanúsítottak ellenállást a szovjet tengerészekkel szemben. A meggyengült Irán, amely az előző években lényegében az európai hatalmak félkolónia lett, csupán tiltakozó jegyzéket küldött.
Új lehetőségek
A szovjet Rosa Luxemburg segédcirkáló részt vett Enzeli támadásában.
A szovjet csapatok rövid időn belül kivonultak Iránból, de a helyzet drasztikusan megváltozott. Kihasználva és felbátorítva a britek elleni csapást, a kormányellenes jangal mozgalom ("erdei mozgalom") nagyszabású offenzívát indított az ország északi részén. Vezetője, Mirza Kuchak Khan támogatást kért a bolsevikoktól, de feltételt adott arra, hogy Moszkva ne avatkozzon be az irániak belügyeibe.
Szovjet-Oroszország vezetése megpillantotta a szocialista forradalom végrehajtásának kínzó kilátásait Ázsiában.
"Különösebb nehézség nélkül felrobbanthatjuk egész Perzsa Azerbajdzsánt (Irán északnyugati régióját, amelyet főleg az azeriek laknak - Oroszország túl) - érvelt Sergo Ordzhonikidze, az Orosz Kommunista Párt (bolsevikok) Központi Bizottságának Kaukázusi Irodájának vezetője.
"Az én véleményem a következő: Kuchak Khan és a perzsa kommunisták segítségével szovjet hatalmat kell hirdetni, a városokat egymás után, a briteket pedig kiűzve. Ez óriási benyomást keltene az egész Közel-Keleten."
Sergo Ordzhonikidze.
Annak ellenére, hogy az oroszországi polgárháború még nem ért véget, a bolsevikok még mindig úgy döntöttek, hogy harcolnak "a világforradalom ügyéért" Iránban. Kuchak Khannak fegyvereket, pénzt, önkénteseket, oktatókat, repülőgépeket és páncélozott autókat ígértek. Leon Trockij, a nép katonai ügyekért felelős komisszárja elrendelte, hogy a nagyszabású szovjet agitációt titokban szervezzék meg az országban.
Moszkva ismét arra törekedett, hogy elkerülje a diplomáciai felhajtást, és nem közvetlenül, hanem szövetségesein keresztül cselekedett - ebben az esetben a nemrégiben létrehozott és abban az időben független Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaságon keresztül. A régióba küldött csapatok vagy önkéntesekként tevékenykedtek, vagy azeri zászló alatt működtek. Baku számára az iráni forradalom segítése óriási jelentőséggel bírt - Baku az iráni Azerbajdzsánnal való újraegyesítésről álmodott.
A Gilan SSR
Mirza Kuchak Khan.
Hivatalosan a szovjet csapatokat kivonták Enzeliből. Valójában éppen az ellenkezője történt: katonákat és fegyvereket hoztak át szüntelenül az azeri határon Észak-Iránba. Június 4-én új szövetségesei támogatásával Mirza Kuchak Khan elfoglalta Gilan - Rasht Ostan (tartomány) fővárosát.
Másnap kikiáltották a Gilan Szovjet Szocialista Köztársaságot Irán északi részén, Kuchak Khannal az élén. Annak ellenére, hogy az ideiglenes forradalmi kormány nem avatkozott be Irán belügyeibe, az ideiglenes forradalmi kormány több szovjet képviselőt is bevont, akik elfogadták az iráni állampolgárságot.
Mirzhak Khan a támogatóival.
Az iráni Vörös Hadsereg 5000 fős létszámú különítményeiből, valamint helyi partizánokból állt. Kezdetben Ehsanollah Khan, Mirza Kuchak Khan munkatársa vezette, de hamarosan Moszkva úgy döntött, hogy ennek a parancsát a saját emberére, Vaszilij Kargaretelire kell átadnia.
Ahmad Shah szultán.
Kongresszusi Könyvtár
Ennek eredményeként Kuchak Khant július 31-én elűzték az iráni kommunisták, és támogatóival együtt Fuman városába menekült. Egykori bajtársa, Ehsanollah Khan vette át az új ideiglenes kormány irányítását. "A szovjet Perzsia túléli nélküle. Kuchak népszerű figuraként hasznos, de ő egyfajta felelősség a forradalmi politika megértésének teljes hiányában, valamint túlzott lassúságában és óvatosságában. Nem tudja, hogyan vállaljon kockázatot, miközben jelenleg erre van szükség" – mondta Georgij Csernyin, a szovjet-orosz nép külügyi komisszárja ezekre az eseményekre utalva.
Az iráni kaland összeomlása
Mirza Kuchak Khan.
A belpolitikában sem mentek jobban a dolgok az iráni kommunisták számára. Az elhamarkodott reformok végrehajtása során nem vették figyelembe a helyi hagyományokat, és véletlenül elvetették az évszázados szokásokat és a dolgok módját, ami intenzív felháborodást váltott ki a helyi lakosság körében. Üzemanyagot adtak a lángokhoz a britek és Ahmad Sah szultán kormánya, aki nagyszabású szovjetellenes propagandát indított a régióban.
Irán szovjetizálásának esélye gyorsan csökkent. Hogy kiderítsék, mi történt, a párt Központi Bizottságának Politikai Hivatalának egyik tagja, Iosif Sztálin megérkezett Bakuba. Hamarosan egy sivár jelentést küldött Leninnek Moszkvában, amelyben azt mondta, hogy Iránban csak egy burzsoá forradalom lehetséges, amelyet a középosztály támogat.
Szeptember végén Szovjet-Oroszország tárgyalásokat kezdett Teheránnal, amely 1921. február 26-án ért véget egy szovjet-iráni barátsági szerződés aláírásával. Moszkva és Baku visszavonta támogatását a Gilan Köztársaságtól, és elkezdték kivonni csapataikat, de csak akkor, amikor a Brit Birodalom megkezdte katonái evakuálását az országból az év májusában.
Az orosz-perzsa barátsági szerződés megkötése, 1921.
A szovjet és a brit csapatok 20 évvel később visszatértek Iránba, de ezúttal az együttműködés szellemében működtek. 1941 augusztusa és szeptembere között az Operation Countenance nevű közös művelet eredményeként elfoglalták az ország északi és délnyugati régióit, leváltották a reza shah Pahlavi sahot szimpatizáló németet, és Iránt a Hitler-ellenes koalícióval barátságos állammá tették..
Hogyan lett Kazahsztán Szovjetunió része?
IGOR ROZIN
V. Pavlunin/TASZ
A Kazah Szovjet Szocialista Köztársaság békeidőben és háborúban is a Szovjetunió megbízható hátvédje volt.
Oroszország a 18. század elején érkezett a kazah sztyeppéhez. Az elsők, akik az 1730-as években önként az orosz autokraták uralma alá kerültek, az úgynevezett ifjabb és középső zsúzok (egyesületek) kazah klánjai voltak, akik védelmet kerestek a harcias dzungárok ellen.
Szergej Boriszov
A szovjet hatalom első éveiben a kazahlakta területek jelentős nemzeti-területi elhatároláson mentek keresztül: nemzeti autonómiájuk nevei, határai és fővárosai többször megváltoztak. Például az 1920 és 1929 között a kazahok három fővárost láttak: Orenburgot, Kyzyl-Ordát (Kyzylorda) és Alma-Ata-t.
Kazah alma martket az 1920-as években.
Talgar falu az 1920-as években.
Russian fotoarchívum
Eközben a szovjet kormány kampánya az írástudatlanság felszámolására az egész országban megfontoltabb és különösen fontos volt Kazahsztán számára - az Orosz Birodalom összeomlása idején az írástudási arány öt százalék volt, de 1939-re már meghaladta a hetvenet. A második világháború előestéjén mintegy 40 000 diák volt a köztársaság 20 egyetemén és több mint 100 középfokú oktatási intézményben.
Egy iskola a Kazah Szovjet Szocialista Köztársaság Jambyl tartományában.
Joseph Budnevich/Szputnyik
Karaganda mezőgazdasági gépesítési kollégiumának hallgatói tanulmányozzák a traktor konfigurációját.
Abraham Levin/Szputnyik
Ugyanakkor a kazah SZSZK a Szovjetunió ipari szívévé vált: a nehéz- és könnyűipar gyors növekedést ért el, növényeket és gyárakat építettek, és ásványi lerakódásokat bányásztak és fejlesztettek ki.
Például a Karaganda szénmedence lett a legnagyobb az országban az ukrajnai Donyec-medence és a szibériai Kuzbass után.
A kazah SZSZK-ban a munkaerő hiánya miatt az ország minden tájáról több százezer munkavállalót helyeztek át oda.
A földek termesztése Kazahsztánban.
Vladislav Mikosha/МАММ/МDF/russiainphoto.ru
A második világháború alatt Kazahsztán a Szovjetunió megbízható utóvédje volt.
Szovjet kazah katonák a második világháború alatt.
Vjacseszlav Sharovsky/Szputnyik
A háború utáni időszakban a kazah SZSZK tovább fejlődött a Szovjetunió legfontosabb gazdasági központjaként: nagyszabású kampányt indítottak a szűzföldek művelésére, több tucat várost alapítottak és új vállalkozásokat építettek.
A lakatlan kazah sztyeppe ideális teszthely volt az első szovjet atombomba számára 1949-ben.
A köztársaság terepe és szélessége is alkalmassá tette a világ első kozmodromjának, Bajkonurnak a helyszíné. 1957-ben épült, a mai napig működik.
Bajkonur Kozmodrom.
Alekszandr Mokletsov/SzputnyikA kazah SZSZK vezetése aggódva figyelte a Szovjetunió szétesését, amely az 1980-as évek végén kezdődött. A köztársaság és a Szovjet-Oroszország közötti szoros gazdasági kapcsolatok, valamint az a tény, hogy a kazah őslakos lakosságot messze felülmúlták a nem kazahok (a kazahok száma 1989-ben 6,5 millió volt a 16 millióból), arra késztette, hogy rendkívül óvatosan cselekedjen.
Új épületek Shevchenko városában, ma Aktauban, a Mangyshlak-félszigeten 1966-ban.
Joseph Budnevich/Szputnyik
Amikor az oroszok meghódították Bejrútot
Ivan Aivazovsky;
Vigilius Eriksen
Az első orosz katonai bázisok a Közel-Keleten már a 18. században épülhettek.
Harcolj a Levantért
A chesme-i csata 1770-ben.
Ivan Aivazovsky
A török erők 1770 júliusában, az Izmir közelében lévő Chesme-öbölben elszenvedett veresége a konfliktus menetének megváltoztatásának egyik kulcsfontosságú eseményévé vált. Miután több mint 20 hajót és 11 000 tengerészt vesztettek el, a törökök gyakorlatilag elvesztették az irányítást a Földközi-tenger teljes keleti része felett.
Ahogy az oroszok a szárazföldön és a tengeren is szétzúzták az ellenséget, az Oszmán Birodalom is küzdött, hogy elfojtson számos lázadást a határain belül.
Mivel a szultán a Balkánon és a Fekete-tenger térségében kötött, Isztambul vazallusai - a Levantei és Egyiptom sejkjei, akik a Törökországtól való függetlenségről álmodtak - a megfelelő pillanatot felkelések sorozatára használták.
Zahir al-Umar al-Zaydani sejk.
Ziad Daher Zaydany (CC-BY-SA-3.0)
A város meghódítása
Az első bejrúti elfoglalási kísérletre 1772 júniusában került sor a görög lázadók kezében, akik Oroszországgal szövetkeztek.
Az orosz parancsnokság parancsára egy kis görög század Gregorios Rizo őrnagy parancsnoksága alatt odament a városhoz, és ötnapos tüzérségi gátnak vetette alá, mielőtt leszállt és kifosztotta a környező területet.
Yusuf személyes képviselőjét elküldték, hogy tárgyaljon Rizóval. Miután megdöbbent Oroszország sikere és Zahir sejk győzelmei a szomszédos Palesztinában, az emír nemcsak hozzájárult a görög hódítókhoz, hanem végül hűséget esküdt az Orosz Birodalomnak, hatékonyan alannysá vált, és csatlakozott a Fenséges Porte ellenségeinek soraihoz (a név akkoriban az Oszmán Birodalomra utalt).
Alekszej Grigorjevics Orlov gróf portréja.
Vigilius Eriksen
Ennek ellenére a törökök nem akarták végignézni, ahogy az összes Levante kicsúszik a szorításból.
Bejrútot szinte azonnal és ellenállás nélkül elfoglalták Ahmad Pasha al-Jazzar oszmán parancsnok erői.
Az utóbbi célja az volt, hogy a lehető leggyorsabban megtámadhatatlan erődítménnyé alakítsa. Éjjel-nappal az emberek fegyveres őrség alatt erődítményeket és falakat építenek.
A város lakóinak bármilyen mulasztása kemény büntetést eredményezett, több embert megöltek, és sokakat lázadóként tartóztattak le" - írta egy helyi krónikás.
A város elvesztésével Emir Yusuf gyakorlatilag el volt vágva a tengertől, és kétségbeesetten segítségért kellett kérnie szövetségeseitől.
1773. július 23-án Bejrútot egy 17 csatahajóból álló orosz század elzárta a tengertől, Mihail Kozhukhov kapitány vezetésével. Az emír seregei blokád alá vonták a szárazföldön. Az ostrom első nyolc napján több mint 20 000 lövedéket lőttek ki. Meglepő módon azonban kevés kárt okoztak a városnak.
Minél tovább tartott az ostrom, annál gyorsabban elhalványult Yusuf hadserege - a libanoni földesurak egyszerűen hazarendelték katonáikat. Ennek eredményeként a munka nagy része orosz vállra esett. A leszerelt csapatok gyorsan gyűrűt alakítottak ki Bejrút körül, elvágva az összes ellátási vonalat. Azonban nem volt elég erő egy teljes viharhoz.
1773 szeptemberében az éhes és fáradt bejrúti helyőrség sikertelen kísérletet tett az áttörésre. Hamarosan kiderült, hogy Zahir sejk szétoszlatta az oszmán erőket, akik úton voltak, hogy segítsenek. Ennek eredményeként szeptember 29-én Ahma al-Jazzar megadta magát.
Orosz Libanon?
A Juszuf és az orosz parancsnokság között létrejött megállapodások szerint az előbbi kompenzálná az oroszokat a felmerült veszteségekért, és 300 000 török piastre -t (közel nyolc tonna aranyat) küld.Az orosz flotta 1774 januárjáig Bejrútban maradt, majd a görög Paros szigetén lévő állandó bázisára indult.
Ahmad Pasha al-Jazzar portréja.
Thomas Aldridge (CC BY-SA 4.0)Az orosz jelenlét teljes időszaka alatt a Levantében Yusuf Shihab elment az útjából, hogy dicsérje az állam és a "Moszcovia szultánja" (II. Katalin császárné) közötti szoros és baráti kapcsolatokat.
Az ellenőrzés oroszországi átadása gyakorlati függetlenséget jelentene a Libanon-hegy számára. És ahogy az emír jogosan megjegyezte, az oroszok fizikailag nem tudták volna szigorú ellenőrzés alatt tartani ezt a távoli földet.
Az Orosz Birodalom nagyjából egyetértett ezzel az értékeléssel. Az uralkodó elit megértette, hogy sem elegendő erőforrással, sem erős flottával nem rendelkezik ahhoz, hogy egy olyan tartományt tartson és irányítson, amely közvetlenül Törökország küszöbén található. Sőt, az ország addigra egy teljes paraszti és kozák lázadásban volt, amelyet Emelyan Pugachev szerelt fel, és Catherine-nek valójában nem volt erőforrása a távoli, egzotikus földek kezelésére.
A Kuchuk-Kainarji békeszerződés aláírása.
Hogyan foglalták el az oroszok Pekinget
Orosz csapatok Pekingben.
Universal History Archive/Getty Images
A nagyhatalmak 1900-ban közösen megrohamozták a kínai fővárost.Az orosz csapatok voltak az elsők, akik zászlójukat kitűzték az ősi város falaira.
A kínaiak idegen uralmával való elégedetlensége miatt létrejött az úgynevezett Militia United in Righteousness (kínaiul: Yìhéquán ), amelynek tagjai Boxerek néven váltak ismertté, mert sokan közülük harcművészetet gyakoroltak.
Peking az 1900-as évek elején.
Sanshichiro Yamamoto
1899-ben a boxerek nagyszabású felkelést rendeztek a "tengerentúli ördögök" ellen, akik, mint hitték, idegen és veszélyes gyakorlatokat vezettek be a Közép-Királyságba, aláásva a hagyományos kínai társadalom évszázados alapjait. A boxerek külföldieket gyilkoltak meg, köztük keresztény misszionáriusokat, valamint kínai hittársaikat a kereszténységre.
A boxerek nem elégedtek meg a templomok és kolostorok lerombolásával és felgyújtásával, szinte az egész ortodox nyájat és számos keresztény albazinát [a 17. századtól Kínában letelepedett orosz kozákok leszármazottait] mind a misszióban, mind a környéken. Keresztényeink holttesteit kutakba dobták, az élőkkel együtt... Még fákat is kivágtak. A boxerek meggyalázták a város falain kívüli orosz temetőt is, lerombolták a sírköveket és kidobták az eltemetettek csontjait" – írta Ivan Korostovets orosz diplomata a beiguani orosz spirituális misszió kitöréséről.
A boxerek.
Közkincs
Cixi császárné kormánya nem tudta elfojtani a felkelést, és hamarosan maga is csatlakozott hozzá, majd megkezdődött az úgynevezett Nyolc Nemzet Szövetségének nagyszabású beavatkozása: Oroszország, Németország, Nagy-Britannia, Franciaország, az Egyesült Államok, Japán, Ausztria-Magyarország és Olaszország.
1900 júniusában a kínaiak megtámadták az oroszországi tulajdonban lévő Kínai Keleti Vasutat Mandzsúriában, és ostrom alá vették a pekingi nagyköveti negyedet, ahol külföldi diplomaták és családtagjaik több száz katona védelme alatt menedéket kerestek.
"A két hónapos ostrom alatt az első három hét volt a legnehezebb és legtehetségesebb számunkra, amikor napkeltekor nem tudtuk, hogy napnyugtára és napkeltére napnyugtakor életben leszünk-e" - emlékezett vissza Vladimir Korsakov orvos.
Orosz katonák védik a pekingi nagyköveti negyedet.
Számbeli előnyük ellenére a harci képesség tekintetében a Qing csapatok és a Boxer egységek egyértelműen alacsonyabbak voltak a szövetségeseknél.
"A kínai katona nem gyáva, de nem arra van kiképezve, hogy bátor legyen, nem arra képezték ki, hogy uralkodjon magán, nincs hozzászokva ahhoz, hogy katona legyen, mint egy európai" – mondta Korsakov.
Miután elfoglalták a Dagu erődöt a Hai folyó torkolatánál és Tiencsin elfoglalását, a Szövetség csapatai a fővárosra céloztak. Peking 30 000 védelmezőjét 9000 japán, 5000 orosz, 2000 amerikai és 800 francia katona, valamint 3000 indiai szemoj ellenezte, amelyeket Nagy-Britannia küldött.
Orosz csapatok támadják a Dongbianmen kaput.
Az orosz csapatok voltak az elsők, akik támadtak. Augusztus 14-én éjjel Jaroszlav Gorszkij vezérkari kapitány társasága elkapta az őrt a Dongbianmen kapunál, amely Peking erődítményeinek része volt, tudatlanul, majd tüzérségi tűzzel elpusztították.
űA katonák behatoltak, és megvetették a lábukat a falon, és fölé emelték az orosz zászlót.
"A fegyverek mennydörgése és villámlása, lövéseink hirtelen röplabdái, a kínaiak kaotikus lövése és az orosz géppuskák fenyegető üvöltése, az ezeréves főváros kapui és fenséges falai évszázadok óta megfeketedtek a félholdfényben... Ez volt az első orosz támadás Peking ellen" – írta A jelenetet Dmitrij Jancsevtszkij haditudósító.
Orosz ágyúk lőttek a pekingi kapukra az éjszaka folyamán.
Dmitrij Yanchevetsky
Amerikai katonák támadják Pekinget.
Hugh Charles McBarron Jr.
Orosz csapatok Pekingben.
Dmitrij Yanchevetsky
Egy boxert lefejeznek egy kínai tömeg előtt.
Wellcome Képek (CC BY 4.0)
"Pekinget két hűséges szövetséges vére és verejtéke vette el: az oroszok és a japánok, akikkel tűz és ágyúgolyók alatt először tapasztaltuk meg a karok testvériségét" - írta Yanchevetsky.
Ez a kapcsolat azonban nem tartott sokáig.
Néhány éven belül heves háború tört ki a két birodalom között, amely katasztrófával végződött Oroszország számára, és súlyosan megrázta pozícióját a Távol-Keleten.
Orosz lovasság Kínában.
Alphonse Lalauze
Távol-Keletet Oroszország meghódítása
Nikolaj Karazin
Ha az oroszok egy kicsit tovább dübörögnek, a régió amerikai, francia vagy brit gyarmattá válhatott volna.
Még az 1630-as években az orosz állam, amely már Szibéria nagy részének ellenőrzése alatt állt, megkezdte a Távol-Kelet északi részének feltárását és meghódítását.
"Az új földek fejlődése".
Klavdy Lebegyev
A cári hatalom létrehozása nem volt mindig békés, távolról sem. Heves ellenállás volt az új renddel szemben, különösen a Chukotka-félsziget lakói részéről.
Ez csúcspontja az volt, hogy mindkét fél több mint ezer katonát dobott csatákba. Az orosz nem túl hízelgő képe gyökeret vert a Chukchi folklórban: "Olyan ruhák, mint a vas, rozmárszerű bajusz, kerek vasszemek, könyökhosszú lándzsák, melegítő, harcra vágyó."
Vaszilij Surikov Szibéria meghódítása
Yermak Timofeyevich
A Chukchi-nak sikerült több szúró csapást mérnie az orosz csapatokra. Például az 1730-as jegoki csatában Afanasy Shestakov kozák ezredes elpusztult, és az 1747-es orlovai csatában Dmitrij Pavlutsky őrnagy különítményét irányították, és maga a parancsnok is meghalt.
II. Katalin császárné végül úgy győzte le a problémát, hogy engedelmességükért cserébe a belső ügyekben nagy részt ígért a hajthatatlan védőknek.
Krasznojarszki Regionális Múzeum
A Chukchi ellenállása, valamint a Korjakok rendszeres felkelései ellenére a Kamcsatka-félszigeten az oroszok folytatták előrenyomulásukat a Távol-Kelet északi régióiba.
Olyannyira, hogy a 18. század végére elkezdték gyarmatosítani Alaszkát.
Délen bonyolultabb volt a helyzet.
Ott, az Amur folyó medencéjében Oroszországnak szembe kellett néznie a hatalmas Kínai Qing Birodalom ellenállásával.
Nikolay Karazin
A "távoli barbárok" megérkezését a Daurs földjére, egy mongol népre, amely tisztelgett Peking előtt, a kínai befolyási övezet súlyos inváziójának tekintették.
1685-ben az Amur folyón lévő Albazin orosz erődjét egy 5000 fős Qing hadsereg ostromolta.
Az ellenség tízszeres fölénye ellenére az orosz helyőrség kitartott. Csak amikor világossá vált, hogy a biztonsági mentés nem érkezik meg, a védők beleegyeztek a tiszteletreméltó megadásba.
Az orosz Albazin erődöt megrohamozták a mandzsu/kínai Qing erők.
Holland mélynyomás a XVII. századból
A csingi kínaiak (más néven Mandzsu, Kína utolsó császári dinasztiája, amely 1644-től 1912-ig uralkodott) lerombolták az erődítményeket, de miután elhagyták Albazint, az orosz csapatok visszafoglalták.
A Qing hadsereg másodszor is ostrom alá vette a börtönt, de a dühös támadások semmivé vált.
Mindazonáltal a Kínával való erőszakos konfrontáció kimerítette az orosz állam már amúgy is túlterhelt erőforrásait a Távol-Keleten. 1689-ben a felek aláírták a Nerchinszki Szerződést, amellyel az oroszok átengedték az Albazin erődöt és néhány megszerzett területüket a Qing Birodalomnak, ezáltal megállítva az orosz előrenyomulást a Csendes-óceán felé az Amur folyó mentén.
Orosz követek Kínában a 17. században.
Közel másfél évszázaddal később az oroszok elvesztették érdeklődésüket az Amur régió iránt.
Egyrészt Szentpétervár meg volt győződve arról, hogy a kínaiak szilárdan kézben tartották a régiót (valójában a Qing Birodalom semmit sem tett annak gyarmatosítására).
Másrészt az oroszoknak az volt a hamis benyomásuk, hogy az Amur szája nem alkalmas a navigációra, és hogy Szahalin egy félsziget, ami további navigációs nehézségeket okozna.
Kínai katonák gingalokkal.
Az új szereplők megjelenése arra kényszerítette Oroszországot, hogy aktiválja erőit a Távol-Keleten.
A brit, francia és amerikai hajók egyre gyakoribb látványossággá váltak az Okhotszki-tengeren.
Az 1820-30-as években évről évre egyre több külföldi bálnavadász század jelent meg az elhagyatott orosz partoknál, és gyakran megtámadták és kifosztották a part menti településeket. "Oroszországnak szembe kellett néznie, ha nem is a régió teljes elvesztésével, akkor jelentősen megnőtt a külföldi tengerészek által a lakosságnak és az állami tulajdonnak okozott károk növekedése a parton és a Csendes-óceán vizein" – írta Gennady Nevelskoy admirális emlékirataiban.
"Ópiumhajók Lintinnél."
William John Huggins
Kelet-Szibéria főkormányzója, Nyikolaj Muravyov jól megértette azt a fenyegetést, amelyet az Amur régió európai hatalom vagy az amerikaiak oroszországi elfoglalása jelentene: "Az Amur bal partja senkié: a helyi tungusz népek ott kóborolnak. Ha a britek rájönnek, elfoglalják Szahalint és az Amur száját. Nagyon hirtelen, figyelmeztetés nélkül fog megtörténni, aminek az lehet a vége, hogy Oroszország elveszíti egész Szibériát, mert Szibéria azé, aki az Amur bal partját és száját tartja."
Nikolay Muravyov-Amursky gróf portréja.
Konsztantyin Makovsky
1849-ben és 1850-ben Muravyov számos expedíciót engedélyezett az Amur régióba, kezdetben Nevelskoy kapitány parancsnoksága alatt. Miután megtudta, hogy Szahalin valójában egy sziget, hogy az Amur szája tökéletesen hajózható, és hogy nem volt kínai lábnyom, Nevelskoy bátran és határozottan cselekedett.
Ő alapította a Nyikolajov-posztot (ma Nikolaevsk-on-Amur városa) a folyó torkolatánál, és szórólapokat osztogatókat adott ki a helyi törzseknek több nyelven, amelyeket külföldi tengerészeknek szántak, kijelentve,
hogy "mivel az egész Amur terület a koreai határig Szahalin szigetével orosz tulajdon, nem tolerálható jogosulatlan parancs vagy sértés a lakott népek számára."
Nikolaevsk-on-Amur városa az orosz Távol-Keleten a 20. század fordulóján.
Még mindig félve a Qing China dühös reakciójától, az orosz kormány megpróbálta lefokozni Nevelskoy-t tengerész rangra az ilyen elhamarkodottságért. De Muravyev közbenjárt a nevében I. Miklós előtt.
Az autokratikus cár végül kijelentette:"Nevelskoy tette bátor, nemes és hazafias, és ahol egyszer az orosz zászlót felemelik, soha nem szabad leengedni."
Gennady Nevelskoy.
Oroszország folyamatosan kezdte építeni katonai jelenlétét az Amur régióban.
Végül, a nyugati hatalmak elleni ópiumháborúk által gyengítve, Kína kénytelen volt elismerni az Amur régiót és a hatalmas Ussuri területet az Orosz Birodalom részeként.
Az ilyen felvásárlásokat formalizáló kétoldalú megállapodások közül a legfontosabb az 1860-as pekingi egyezmény volt.
Annak érdekében, hogy a Csing-kormány beleegyezzen, Nyikolaj Ignatiev, Oroszország közép-királysági nagykövete közvetítette a tárgyalásokat Franciaországgal és Nagy-Britanniával, amelynek csapatai már beléptek a kínai fővárosba, és meggyőzte őket, hogy ne pazarolják a várost..
A pekingi szerződés aláírása Lord Elgin és Kung herceg által.
Ekkor határozták meg általában az orosz Távol-Kelet határainak körvonalait, amelyekben ma kisebb változásokkal él. Hosszú ideig csak Szahalin és a Kuril-szigetek állami tulajdonának kérdése maradt megoldatlan, amely végül Moszkva uralma alá került az 1945-ös szovjet-japán háború után.
Soviet T-26s in Southern Sakhalin, 1945.
Archive photo
Közép-Ázsia orosz meghódítása
"Az erőd falánál. Engedjétek bejönni".
Vaszilij Verescsagin/Az Állami Tretyakov Galéria
Közép-Ázsia az orosz és a brit birodalom közötti „nagy játszma” színtere lett. A britek érkezése a térségbe nagymértékben késztette Oroszországot annak meghódítására.
A kazah sztyeppétől Afganisztánig és a Kaszpi-tengertől a kínai határig húzódó Közép-Ázsia volt az Orosz Birodalom utolsó jelentősebb területszerzése, mielőtt 1917-ben összeomlott.
Oroszország sokáig nem mert beavatkozni a közép-ázsiai régió ügyeibe.
A mai Kazahsztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Kirgizisztán és Üzbegisztán területe valóságos üst volt.
Törzsek és kis államok tucatjai vívtak véget ért brutális háborúkat és véres viszályokat egymással..
A kozákok kirgizek ellen harcolnak.
Alexander Orlovsky
Kokand és Khiva (Khwarazm), valamint a bukharai emirátus (1785 előtt - Bukhara kánátusa) Közép-Ázsia legnagyobb állami entitásai voltak. Még a 18. században is egy középkori feudális rend uralkodott ott, és a rabszolgaság széles körben virágzott.
Kokand kánátja.
Kongresszusi Könyvtár
1714-ben I. Péter cár katonai expedíciót küldött Khivába, hogy tesztelje közép-ázsiai szomszédainak erejét.
Felkészültebb és felkészültebb, Alekszandr Bekovich-Cserkaszszkij herceg 6000 fős különítménye könnyedén szétszórta Shir Ghazi Khan 24 000 fős hadseregét.
Ezután Khiva uralkodója egy trükkhöz folyamodott.
Fegyverszünetet javasolt, amelynek során meglepetésszerű támadást indított, és lemészárolta vagy elfogta az orosz katonákat.
Ő maga küldte el a herceg fejét ajándékba Bukhara kánjának.
Alexander Bekovich-Cserkassky.
Fjodor Vasziljev
A 18. században Oroszország aktívan terjeszkedett a kazah sztyeppébe, és közel került a közép-ázsiai államok határaihoz.
Az úgynevezett Junior és Middle Zhuzes (hordák) kazah klánjai, akik védelmet kértek az oroszoktól a szomszédos Dzungarok pusztító rajtaütései ellen, önként alávették magát a cár uralmának.
Az idősebb Zhuz viszont Kokand politikai ellenőrzése alatt maradt.
Muhammad Khudayar Khan, Kokand kánja.
Oroszország és a közép-ázsiai államok viszonylag békés együttélése a 19. század közepe felé véget ért.
Ennek oka egy veszélyes új szereplő érkezése volt a régióban - Nagy-Britannia. A britek, miután megvetették a lábukat Hindusztánban, aktívan haladtak észak felé, és megpróbálták befolyásukat Afganisztánra, Bukharára, Kokandra és Khivára terjeszteni. Amikor brit diplomaták és a háborús hivatal titkos ügynökei megjelentek a közép-ázsiai városokban, Oroszország úgy döntött, hogy felkészül egy megelőző csapásra.
Közép-Ázsia a két birodalom közötti konfrontáció színterévé vált, amelyet széles körben "Nagy Játéknak" neveznek.
Karikatúra a "Nagy Játék" idejéből.
Oroszország terjeszkedésének a közép-ázsiai régióban gazdasági okai is voltak.
Az amerikai polgárháború kitörése 1861-ben az Oroszországba irányuló gyapotellátás jelentős csökkenéséhez vezetett, ami súlyosan érintette a birodalom textiliparát.
Az adott körülmények között sürgősen meg kellett találni ennek a fontos nyersanyagnak egy alternatív és stabil forrását, és Kokand és Bukhara játszhatta el ezt a szerepet.
"Az erődfalnál." Hadd jöjjenek be!"
Vaszilij Vereshchagin/Az állami Tretyakov Galéria
A közép-ázsiai államoknak gyakorlatilag nem volt esélyük ellenállni az orosz hadseregeknek.
Katonáik harci kiképzése sok kívánnivalót hagyott maga után, miközben az embereiknek legfeljebb egynegyede volt felszerelve lőfegyverrel.
"Nincs rendszeres hadsereg Kokandban", írta Vladimir Velyaminov-Zernov orientalista és történész az 1850-es években.
"Parlamenti képviselők".
Vaszilij Vereshchagin/Az állami Tretyakov Galéria
Időnként a Khivan, a Bukharan és a Kokand erők hatalmas számszerű fölénye nem volt megmagyarázva, amikor jól képzett orosz csapatokkal szembesültek.
1865. június 29-én egy mihail Csernyajev tábornok vezette kis (1300 fős) különítmény elfoglalta a Kokand kánság egyik legnagyobb és leggazdagabb városát - Taskent -, amelyet egy 30 000 fős ellenséges helyőrség védett.
Két évvel később a város a közép-ázsiai türkeszti kormányzóság közigazgatási központjává vált.
"Kudarc után".
Vaszilij Vereshchagin/Orosz Állami Múzeum
"Ez a maroknyi katonánk, akiket egy buharai lovas raj vett körül és szigetelt el, egészen a bevehetetlennek tekintett és tízszer erősebb ellenség által elfoglalt pozícióig haladva, furcsa látványt mutatott. De ez a szellem erejének és a bátorságnak a jelentése, amelyre semmi sem lehetetlen", így írta le Alekszej Kuropatkin tiszt, a későbbi orosz birodalmi hadiminiszter Szamarkand városának elfoglalását a Bukhara emirátusában 1868. május 27-én, A Türkménia meghódításacímű emlékirat-könyvében.
"Meglepetés támadás".
Vaszilij Vereshchagin/Az állami Tretyakov Galéria
Az 1868. június 14-i Zerabulak-fennsíkon vívott csatában Muzaffar emír 30 000 fős hadseregét egy 2000 fős különítmény zúzta össze Konstantin Kaufman tábornok vezetésével, ami végül a bukharai emirátus vereségét eredményezte.
1873-ban hasonló sorsra jutott Khiva kánság, három évvel később pedig a kokandi kánság.
Konstantin Kaufman.
K. Brozh; L. Szerjakov
Az orosz csapatok egyik legnehezebb művelete Közép-Ázsia meghódítása során a mai Türkmenisztán területén élő Teke törzsek leigázása volt.
Csak 1881 januárjában a Geok Tepe-i erőd ostroma és megrohamozása során több mint 1000 embert vesztettek. Eközben a bukhariak és Khivanok elleni legkeserűbb harcokban az áldozatok száma mindössze tucat volt.
Olajfestmény, amely egy orosz támadást ábrázol Geok Tepe erődje ellen az 1880-81-es ostrom alatt.
Nicholas Karazin
A Merv törzsek önkéntes csatlakozásával az Orosz Birodalomhoz 1884-ben és az orosz csapatok megérkezése Afganisztán határaihoz, amely brit protektorátus alatt állt, Közép-Ázsia egészének meghódítása befejeződött.
Az új hatóságok megérkezésével eltörölték a rabszolgaságot, és véget vetettek a helyi lakosság évszázados viszálykodásának.
Messze nem minden terület volt beépítve a Birodalomba.
Bár jelentősen csökkent a méretük, a bukharai emirátus és a khivai kánátus hivatalosan megőrizte függetlenségét, miközben elfogadta az orosz protektorátust. Ez lehetővé tette az ország vezetésének, hogy hatékony ellenőrzést gyakoroljon ezek felett a régiók felett anélkül, hogy jelentős erőforrásokat kellene fordítania.
"A legjobb körzeti főnököm Bukhara emírje" - mondta Konstantin Kaufman, Turkesztán főkormányzója.
A két állam függetlenségét csak 1920-ban szüntették meg a bolsevikok.
Gyapot fogadása Kokandban.
Wilhelm Garteveld
Nagy-Britanniának, amelynek a közép-ázsiai régióba való érkezése volt az, ami nagyrészt provokálta az orosz terjeszkedést, tehetetlenül kellett néznie geopolitikai ellenfele győzelmét.
Miután 1857-59-ben az indiai nagyszabású szeptoyi lázadás fogadó végén találta magát, Londonnak sem ereje, sem erőforrása nem volt ahhoz, hogy nyílt konfliktusba lépjen Oroszországgal, és diplomáciai tiltakozásokra szorítkozott..
Sepoy lázadás.
Granger
Bár Közép-Ázsia elveszett a britek számára, gondosan megvédték az Afganisztánba és Indiába vezető útvonalakat az oroszoktól.
Amikor 1885-ben határkonfliktus dúlt orosz és afgán csapatok között a Kushka folyón, Nagy-Britannia egy lépésre volt attól, hogy hadat üzent Oroszországnak. A következő években a felek számos alkalommal ültek le a tárgyalóasztalhoz, hogy megjelöljék a régió befolyási övezeteit.
A két birodalom közötti "nagy játék" csak 1907-ben ért véget az angol-orosz egyezmény aláírásával, amely véglegesítette az Oroszországból, Nagy-Britanniából és Franciaországból álló katonai-politikai blokk, az úgynevezett "hármas antant" létrehozását.
Battle of Kushka.
Franz Roubaud
.svg){kind=link}
Megjegyzések
Megjegyzés küldése