Buran űrrepülőgép

Készítette Borsi Miklós

https://borsifeleorosz.blogspot.com/2026/06/buran-urrepulogep.html

A Buran (oroszul: Буран, jelentése: hóvihar) az egykori Szovjetunió első és egyetlen teljesen elkészült, világűrt járt űrrepülőgépe. A programot az amerikai Space Shuttle mintájára, Gleb Lozino-Lozinszkij vezetésével fejlesztették ki az 1980-as években az NPO Molnyija vállalatnál. A Buran csupán egyetlen, személyzet nélküli próbarepülést hajtott végre 1988. november 15-én, ezt követően többet nem emelkedett a magasba. Mivel a rendszer fenntartása rendkívül költséges volt, ráadásul a Szovjetunió is felbomlott, a programot 1993-ban hivatalosan is leállították.

A űrrepülőgépeket az Enyergija hordozórakétával indították a bajkonuri űrrepülőtérről.

A program tárgyi öröksége hányatott sorsot élt meg: 2002. május 12-én a bajkonuri 112-es szerelőcsarnok (MIK) teteje a hanyag karbantartás miatt beomlott. A katasztrófában nyolc munkás életét vesztette, és teljesen megsemmisült az űrben járt 1.01-es Buran gép, valamint az Enyergija rakéta makettje is. Az űrrepülőgép légköri próbarepülésekre használt prototípusa, az OK–GLI hosszú pereskedés és kalandos utazás után a németországi Speyer technikai múzeumába (Technik Museum Speyer) került, ahol 2008 óta az egyik legnépszerűbb kiállítási tárgy.

Története

A Buran fejlesztését a szovjet kormány 1976 februárjában rendelte el, közvetlen válaszként az amerikai Space Shuttle programra, amelytől a szovjet katonai vezetés stratégiai hátrányt és potenciális űrfegyverkezési fenyegetést sejtett.

Bár a szovjet mérnökök kezdetben egy kisebb, aerodinamikailag fejlettebb és könnyebb űrjárművet szerettek volna építeni (a korábbi Spirál program tapasztalatai alapján), a védelmi minisztérium mereven ragaszkodott az amerikai ingajárathoz hasonló deltaszárnyú formához és méretekhez. A program kiszolgálására fejlesztették ki az Enyergija hordozórakéta-családot. Fontos különbség az amerikai rendszerhez képest, hogy míg a Space Shuttle saját főhajtóművekkel rendelkezett és a külső üzemanyagtartály csak üzemanyagot biztosított, addig a Buran önállóan nem tudott pályára állni: a kilövésről és a meghajtásról teljes egészében a hatalmas Enyergija rakéta gondoskodott.

A program bázisán létrejött hordozórakéták közül az Enyergija első fokozatának gyorsítórakétáiból fejlesztették ki a Zenyit hordozórakéta-családot, amely évtizedekig sikeresen üzemelt (bár az ukrán-orosz konfliktus és a Sea Launch projekt csődje miatt mára a gyártása és használata gyakorlatilag megszűnt).

A Buran űrrepülőgépek végső összeszerelését a Tusinói Gépgyár végezte, több száz szovjet vállalat közreműködésével. Az építés 1980-ban kezdődött, és az első teljes méretű gép 1984-re készült el. A lekicsinyített, pilóta nélküli modellekkel (Bor-sorozat) végzett első szuborbitális és orbitális teszteket már 1982-től elkezdték.

A légköri prototípus: OK–GLI (BTSZ–002)

A légköri repülési és leszállási kísérletekre egy teljes méretű analóg gépet építettek BTSZ–002 (gyári jelzéssel OK–GLI) néven. Ezt a példányt négy gázturbinás sugárhajtóművel szerelték fel, így – az amerikai Enterprise tesztgéppel ellentétben, amelyet hordozórepülőgépről oldottak le – képes volt hagyományos repülőtérről, saját erőből felszállni.

A gép rakterében kaptak helyet az üzemanyagtartályok, a pilótafülkébe pedig K–36L típusú katapultüléseket szereltek a személyzet védelmére. A tesztek elsődleges célja az automatikus leszállórendszer tökéletesítése és a gép aerodinamikai tulajdonságainak vizsgálata volt. A BTSZ–002 első felszállását 1985. november 10-én hajtotta végre a Zsukovszkij melletti repülőtérről Igor Volk parancsnok és Rimantas Stankevičius másodpilóta irányításával. A prototípussal összesen 24 sikeres próbarepülést végeztek 1988 áprilisáig, megalapozva az éles űrrepülés sikerét.

Az elkészült és félbehagyott példányok sorsa

A Buran program leállításáig öt, világűrbe szánt (2. generációs és továbbfejlesztett) gép építését kezdték el, ám közülük csak egyetlen egy fejeződött be teljesen.

1.01-es gyártmány („Buran”): Az egyetlen befejezett példány, amely az 1988-as világűrben végrehajtott tesztrepülést végezte. A Szovjetunió felbomlása után Kazahsztán tulajdonába került. A bajkonuri 112-es épületben tárolták, ahol 2002-ben a tetőomlás során teljesen megsemmisült.
1.02-es gyártmány („Ptyicska” / Madárka): A program leállításakor 95–97%-os készültségi állapotban volt; ez a gép hajtotta volna végre a második (már legénységgel tervezett) repülést. Szintén kazah tulajdonba került. Jelenleg is Bajkonurban található, a hatalmas, elhagyatott MZK (szerelő- és üzemanyag-töltő csarnok) épületében őrzik egy makett (OK-MT) társaságában. Az épület az utóbbi években az urbexesek (városi felfedezők) és graffitisek kedvelt célpontjává vált, a gép állapota folyamatosan romlik.
2.01-es gyártmány („Burja” / Vihar): Az újabb szériás gép építését 30–50%-os készültségi szintnél hagyták abba. Sokáig a Tusinói Gépgyár udvarán rohadt, majd 2011-ben a MAKSZ légiszalonra Zsukovszkijba szállították, ahol részben esztétikailag helyreállították. Jelenleg is a Zsukovszkij nemzetközi repülőtér területén tárolják, sorsa bizonytalan.
2.02-es gyártmány: Kb. 10–20%-os készültségi szintig jutott. A program leállítását követően a Tusinói Gépgyárban szétbontották, darabjait fémhulladékként értékesítették.
2.03-as gyártmány: Csupán a vázának kezdeti fázisáig jutott, a gyárban még a 90-es évek elején teljesen megsemmisítették és visszaolvasztották.

(Megjegyzés: A Szovjetunió-szerte látható egyéb „Buranok” – például a moszkvai Gorkij parkban lévő vagy a bajkonuri múzeumnál kiállított darab – valójában mérnöki tesztekre, hőtani és szerkezeti vizsgálatokra használt teljes méretű makettek.)

Az 1988-as történelmi repülés

A Buran (1.01) első és egyetlen orbitális repülésére 1988. november 15-én került sor. A pilóta nélküli indítást egy speciálisan erre a célra módosított Enyergija hordozórakéta hajtotta végre. Mivel tesztrepülésről volt szó, a fedélzetre nem szereltek be életfenntartó rendszert, és a pilótafülke képernyőire sem telepítettek kijelző szoftvereket.

A gép pontosan az előre eltervezett program szerint kétszer megkerülte a Földet, majd belépett a légkörbe. A repülés legimpozánsabb része a visszatérés volt: a Buran teljesen automatizált üzemmódban, fedélzeti számítógépei segítségével, a viharos oldalszél ellenére hajszálpontosan szállt le a bajkonuri űrrepülőtér kifejezetten erre a célra épített Jubilejnij kifutópályájára.

Ez a teljesen automatikus, pilóta nélküli visszatérési képesség olyan technológiai bravúr volt, amelyre az amerikai Space Shuttle-ök a rendszer felépítése miatt önállóan (emberi beavatkozás nélkül) nem lettek volna képesek. Az indításról és a leszállásról készült felvételek egy része a szovjet televízióban élőben/időcsúsztatással látható volt, a részletes dokumentációt azonban csak a glasznoszty (nyitottság) jegyében, a 80-as évek legvégén és a 90-es években ismerhette meg a szélesebb nemzetközi közvélemény.

A jelenlegi (2026-os) helyzet szerint a Buran program megmaradt örökségéről az alábbi legfrissebb információk állnak rendelkezésre:

A bajkonuri „szellem-Buranok” (1.02-es gép és az OK-MT makett): Továbbra is Kazahsztánban, a szigorúan őrzött, de elhagyatott MZK csarnokban találhatók. Az elmúlt években a kazah állam és egy Dauren Musza nevű kazah üzletember (az RKK Enyergija utódvállalatának helyi tulajdonosa) között komoly jogi csata zajlott a gépek tulajdonjogáért. Az orosz űrhivatal, a Roszkoszmosz többször is kifejezte szándékát, hogy megvásárolná és Oroszországba szállítaná őket, de a jogi patthelyzet és a geopolitikai feszültségek miatt a gépek továbbra is a sivatagi hangárban amortizálódnak, kitéve az urbexesek rongálásainak.
A speyeri OK–GLI (BTSZ–002): A németországi Technik Museum Speyer kiállításának azóta is az egyik legnagyobb büszkesége. Teljesen restaurálva, fedett és klimatizált csarnokban tekinthető meg, így jelenleg ez az egyetlen olyan valós (légköri) repülést végzett Buran-példány a világon, amely a nagyközönség számára biztonságosan és legálisan látogatható.
A zsukovszkiji 2.01-es gép („Burja”): A részben összeszerelt törzs továbbra is a Zsukovszkij nemzetközi repülőtér területén, egy elkerített részen áll. Bár a 2010-es években esztétikailag javítottak az állapotán, múzeumi elhelyezése vagy végleges restaurálása a források hiánya miatt lekerült a napirendről.

z Enyergija (oroszul: Энергия, jelentése: Energia) a szovjet űrprogram valaha épített legnagyobb és legteljesebb teljesítményű nehézhordozó-rakétája volt. Nem pusztán a Buran űrrepülőgép indítására tervezték, hanem egy univerzális hordozórakéta-rendszernek szánták, amely képes lett volna hatalmas katonai és tudományos űrállomás-modulokat, vagy akár egy későbbi Mars-expedíció elemeit is pályára állítani.

A jelenlegi (2026-os) státuszát és történelmi jelentőségét az alábbiakban foglalhatjuk össze:

1. Technológiai felépítése és különlegessége

Az Enyergija teljesen más filozófiát követett, mint az amerikai Space Shuttle rendszer. Míg az amerikai ingajárat saját maga szállította a nehéz főhajtóműveket a világűrbe, addig a szovjet mérnökök a hajtóműveket magába a hordozórakétába építették be. Ez azt jelentette, hogy a Buran űrrepülőgép lényegében „csak” a hasznos teher volt a rakéta oldalán.

A rendszer két fő részből állt:

Központi fokozat (C-blokk): Egy óriási, folyékony hidrogént és folyékony oxigént használó mag, amelyet 4 darab RD–0120-as hajtómű hajtott meg. (Ez volt a Szovjetunió első és egyetlen igazán sikeres, nagy teljesítményű kriogén, azaz folyékony hidrogénes hajtóműve).
Gyorsítórakéták (A-blokk): A központi mag köré épített 4 darab (szükség esetén 8-ig bővíthető) segédrakéta, amelyek folyékony oxigént és kerozint égettek a bivalyerős, négykamrás RD–170-es hajtóművekkel.

Ez a konfiguráció brutális erőt képviselt: az Enyergija közel 100 tonna hasznos terhet volt képes alacsony Föld körüli pályára (LEO) juttatni.

2. A program repülései

A rakéta mindössze két alkalommal repült, de mindkét indítás technológiai siker volt:

1987. május 15. – Poljusz (Szkif-DM): Az első tesztrepülés során a rakéta a Poljusz nevű katonai űrlaboratórium-prototípust (egy lézeres fegyverplatform makettjét) szállította. Maga az Enyergija rakéta tökéletesen működött, azonban a Poljusz saját pályára állító hajtóműve egy szoftverhiba miatt fordítva sült el, így a műhold az óceánba zuhant.
1988. november 15. – Buran 1.01: A rakéta második, egyben utolsó indítása során hiba nélkül állította pályára a pilóta nélküli Buran űrrepülőgépet, amely a küldetés végén sikeresen visszatért.

3. Mi a helyzet az Enyergijával JELENLEG?

Bár maga az Enyergija projekt a Szovjetunió összeomlása és a pénztelenség miatt 1993-ban hivatalosan is megszűnt, a technológiai öröksége a mai napig meghatározza az űrkutatást:

A Zenyit rakéták: Az Enyergija oldalsó gyorsítórakétáit (az A-blokkot) önálló hordozórakétává alakították át, ebből született meg a Zenyit rakétacsalád. A Zenyit évtizedekig a világ egyik legmegbízhatóbb és legmodernebb rakétájának számított. Gyártása az orosz-ukrán háború és a geopolitikai szakadás következtében (mivel a test Ukrajnában, a hajtómű Oroszországban készült) mára teljesen leállt.
Az RD–170/180 hajtóműcsalád: Az Enyergija gyorsítórakétáinak hajtóműve, az RD–170 a világ legerősebb folyékony hajtóanyagú rakétahajtóműve lett. Ennek kétkamrás változatát, az RD–180-ast az amerikaiak évtizedeken át vásárolták és használták a saját Atlas V rakétáikhoz (az ellátási láncok elvágása és a SpaceX Falcon rakéták térnyerése miatt az USA mára kivezette ezeket). Az RD–171-es verziót Oroszország a mai napig be akarja építeni az új Szojuz–5 rakétájába.
A megmaradt hardverek sorsa: Az 1988-as indításnál használt Enyergija hordozórakéta-makett a bajkonuri 112-es hangárban állt a Buran mellett, és a 2002-es tetőomláskor azzal együtt teljesen megsemmisült. Néhány tesztpéldány, makett és hajtómű-alkatrész továbbra is fellelhető az orosz RKK Enyergija vállalat múzeumában és Bajkonur elhagyatott csarnokaiban, de a rakéta újjáélesztésére a megsemmisült infrastruktúra (pl. a hidrogéngyárak és a speciális indítóállások) miatt nincs reális esély.

A jelenlegi (2026-os) helyzet szerint a Buran program megmaradt örökségéről az alábbi legfrissebb információk állnak rendelkezésre:

A bajkonuri „szellem-Buranok” (1.02-es gép és az OK-MT makett): Továbbra is Kazahsztánban, a szigorúan őrzött, de elhagyatott MZK csarnokban találhatók. Az elmúlt években a kazah állam és egy Dauren Musza nevű kazah üzletember (az RKK Enyergija utódvállalatának helyi tulajdonosa) között komoly jogi csata zajlott a gépek tulajdonjogáért. Az orosz űrhivatal, a Roszkoszmosz többször is kifejezte szándékát, hogy megvásárolná és Oroszországba szállítaná őket, de a jogi patthelyzet és a geopolitikai feszültségek miatt a gépek továbbra is a sivatagi hangárban amortizálódnak, kitéve az urbexesek rongálásainak.
A speyeri OK–GLI (BTSZ–002): A németországi Technik Museum Speyer kiállításának azóta is az egyik legnagyobb büszkesége. Teljesen restaurálva, fedett és klimatizált csarnokban tekinthető meg, így jelenleg ez az egyetlen olyan valós (légköri) repülést végzett Buran-példány a világon, amely a nagyközönség számára biztonságosan és legálisan látogatható.
A zsukovszkiji 2.01-es gép („Burja”): A részben összeszerelt törzs továbbra is a Zsukovszkij nemzetközi repülőtér területén, egy elkerített részen áll. Bár a 2010-es években esztétikailag javítottak az állapotán, múzeumi elhelyezése vagy végleges restaurálása a források hiánya miatt lekerült a napirendről.

Ha a program egy konkrét részének a jelenlegi státusz

A Buran és az Enyergija programok részletes kutatásához, valamint a fenti adatok ellenőrzéséhez a következő hiteles nemzetközi és hazai szakmai források, adatbázisok és szakoldalak nyújtanak kiváló alapot:

1. Specializált szakértői és történeti oldalak

Buran-Energia.com: A legátfogóbb, független, angol és francia nyelvű szakportál, amelyet kifejezetten a szovjet űrrepülőgép-programnak szenteltek. Rendkívül részletes technikai leírásokat, tervrajzokat, gyári sorozatszámokat és archív fotódokumentációt tartalmaz mind az öt űrsikló-példányról és az Enyergija makettekről.
Encyclopedia Astronautica (astronautix.com): Mark Wade repülési szakíró által fenntartott globális űrkutatási adatbázis. Az „Energia” és „Buran” címszavak alatt megtalálható a rakéta és a sikló teljes fejlesztési kronológiája, a hajtóművek (RD-170, RD-0120) specifikációi, valamint a törölt katonai alprogramok (pl. a Poljusz/Szkif fegyverplatform) részletei.
RussianSpaceWeb.com: Anatolij Zak elismert űrkutatási újságíró és vizuális művész által szerkesztett oldal. Naprakész, részletes elemzéseket közöl a bajkonuri infrastruktúráról, a hangárok állapotáról, a tulajdonjogi vitákról, valamint az Enyergija hajtóműveinek (RD-180, RD-171) modern kori utóéletéről.

2. Múzeumi és helyszíni források

Technik Museum Speyer (speyer.technik-museum.de): A németországi múzeum hivatalos honlapja és kiállítási dokumentációja. Első kézből származó forrás a náluk kiállított OK–GLI (BTSZ–002) légköri prototípus technikai adatairól, a 24 végrehajtott tesztrepülésről és a gép kalandos (Ausztráliát és Bahreint érintő) megszerzésének történetéről.
Baikonur Cosmodrome hivatalos látogatói adatok: A bajkonuri űrrepülőtér túráit szervező irodák és a helyi múzeum aktuális leírásai (pl. Photosafari Travel, GetYourGuide hivatalos expozíciók), amelyek igazolják az MZK csarnok és a benne lévő 1.02-es gép („Ptyicska”), valamint a megmaradt 59 méteres Enyergija tesztrakéta jelenlegi, látogatható státuszát.

3. Hazai szakirodalom és ismeretterjesztés

Űrvilág.hu / Űrfutár: A legnagyobb magyar űrkutatási hírportálok archívuma. Évtizedekre visszamenőleg pontos, magyar nyelvű cikkeket és elemzéseket tartalmaznak a program évfordulóiról, a 2002-es bajkonuri tetőomlásról, valamint a Zenyit rakéták és az orosz-ukrán űripari kapcsolatok megszakadásának hátteréről.
Haditechnika és repülési szaklapok: A Zrínyi Katonai Kiadó archív számai, amelyek részletesen taglalják a Buran katonai megrendelésének hátterét, a szovjet védelmi minisztérium követelményrendszerét és Gleb Lozino-Lozinszkij mérnöki munkásságát.