Krimi tatárok vs. Szovjetúnió. Lezárva 2024.01.18.

           

  Krimi tatárok vs. Szovjetunió

Készítette Borsi Miklós   

     https://borsifeleorosz.blogspot.com/2024/01/krimi-tatarok-vs-szovjetunio.html     

Forrás:
- internet

- wikipedia

- media

- freekaamal.net

- Rubicon

Krími tatárok

Egy kelet-európai muszlim nép

A médiában szinte naponta hallunk azokról a nehézségekről, amelyek a muszlimok beillesz­kedését taglalják Nyugat-Európában. Arról szinte nem is tudunk, hogy Európa keleti felén, Ukrajnában, Lengyelországban, Litvániában is élnek muszlim közösségek, csakhogy ők nem vendégmunkások vagy újkori bevándorlók leszármazottai, hanem őshonos kisebbségek.

A krími tatárok azoknak a török ajkú népeknek az utódai, amelyek a 4. századtól kezdve népesítették be a kelet-európai síkságot, s különösen nagy számban a 14. században költöztek az említett területekre. Először a hunok, majd az onogur bolgárok, a kazárok s végül a Dzsingisz kán mongoljai által szervezett birodalmakba tartoztak. 

A Mongol Birodalom egyik utódállama volt az Arany Horda, amely a 13. század második felében jött létre az Irtistől az Al-Dunáig terjedő sztyeppén. Dzsingisz kán elsőszülött fia, Dzsocsi kapta osztályrészül, de korai halála miatt fiai, Orda és a magyar történelemből jól ismert Batu hajtották uralmuk alá az itt élő török népeket, majd szorították adófizetésre a litván nagyfejedelmet, valamint a széttagoltság állapotában lévő szomszédos orosz fejedelemségeket. 

Az Arany Horda egyik leggazdagabb területének számított a Krím-félsziget és a Fekete-tenger környéke, amely után a krími tatárok a mai nevüket kapták, mert önmagukat vagy nemzet­ségük nevével, vagy tatárként határozták meg.

A magyar történeti szakirodalomban a tatár egyszerre jelenti az 1241. évi tatárjárás mongol, török és más etnikumú katonáit, illetve a 16−17. századi oszmán hadjáratok török etnikumú segédcsapatait, ezért érdemes itt egy kis kitérőt tennünk. A tatár eredetileg etnonim, egy mongol nyelvet beszélő etnikai csoport neve volt, mely a 8. századi, ótörök rovásírásos feliratokon már szerepelt. A 10−12. század folyamán a tatárok kiterjesztették hatalmukat a szomszédos tör­zsekre, ezáltal a tatár fokozatosan politonimmá, azaz politikai névvé változott, így nevezték a tatárok fennhatósága alatt álló török és mongol ajkú népeket (miként a bizánci császár is türköknek nevezte a magyarokat). Jóllehet Dzsingisz kán, nagy részüket kiirtva, leszámolt a tatárokkal, nevük nem tűnt el. A nyugati forrásokban mind Dzsingisz kán birodalmát, mind a benne élő népe­ket továbbra is tatárnak nevezték, mely politikai névként átkerült a Mongol Birodalom utódállamainak török nyelvű népességére, s egészen a 20. századig fennmaradt. A tatár tehát előbb etnonim, majd politikai név, s végül ismét etnikai névvé válik, amely már csak két népnél – és ott is a földrajzi elhelyezkedésre utaló jelzővel kiegészítve – mint krími tatár és kazáni tatár él tovább.

Tatár harcos, Nürnberg, 1703. Christoph Weigel metszete

Terület és népesség

A Krím-félsziget területe mindössze 27 000 négyzetkilométer, alig három magyar megyényi. Ehhez még hozzá kell számítani a Fekete-tenger és az Azovi-tenger környéki sztyeppéket, melyeknek kiterjedését, rögzített határok híján, négyzetkilométerekben megadni nem lehet, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy a mai Magyarország területénél nem sokkal nagyobb lehetett. A félsziget északi részén, a szűkös víztartalékkal rendelkező, füves sztyeppén állattartás, míg a magas hegyektől védett déli part mediterrán klímájú vidékén és a folyóvölgyekben szőlő- és gyümölcstermesztés folyt. A félsziget a népek országútján feküdt, mindössze egy hét-nyolc kilométeres földnyelv kötötte össze a kontinenssel. Jól védhető volt, ezért hosszabb-rövidebb ideig otthonul szolgált a nagy népvándorlások indoeurópai és altáji nyelveket beszélő népeinek, leszakadt töredékeinek (alánok, gótok, bolgárok, hunok, kazárok, kunok stb.). 

A félsziget csúcsa körüli területeken a 13–15. század között a Bizánci Birodalom utódállamaként állt fenn a Teodoro Fejedelemség, melyben a görög mellett kisebb-nagyobb alán és gót közösségek is tovább éltek. A déli parton a 13. században olasz (génuai és velencei) alapítású kereskedővárosok emelkedtek, a két legjelentősebb közülük Kaffa (tr. Kefe, ru. Feodoszija), illetve Tana (tr. Azak, ru. Azov). Kaffában, Szolhátban és Karaszubazarban (ru. Belogorszk) nagy számban éltek örmények, akik a rabkereskedelemben játszottak fontos szerepet. A Krím eltörökösödése kétségkívül a mongol hódítás után, az Arany Horda idején ment végbe, részben a kunok maradékai által, részben a mongol hadakkal keletről jött s a kipcsak nyelvághoz tartozó nemzetségek-törzsek beköltözésével. Két török nyel­vű, ma már a kihalás szélén álló népet és nyelvet kell még megemlítenünk, a krimcsakokat és karaimokat. 

A krimcsak exonim, jelentése krími, önelnevezésük jehudi zsidó, ami arra utal, hogy a judaizmus rabbinita szárnyához tartoznak. A karaimok a judaizmus egy másik ágát, a karaita vallást követik, mely csak a héber Bibliát ismeri el, a Talmudot már nem. Szent könyveik héber betűkkel, de török nyelven íródtak. Jelentős számban éltek egykor Gözlevében (ru. Evpatorija) és a félsziget mai fővárosában, Szimferopolban (tr. Akmeszdzsid), s a kereskedőnépek táborát gyarapították. Természetesen a prémmel kereskedő oroszoknak is voltak lerakataik a krími városokban. Az Arany Horda kánjaitól mindannyian privilégiumokat kaptak tevékenységük folytatására. Jóllehet a kánok az iszlám szunnita ágának követői voltak, vallási közömbösségük lehetővé tette a szabad vallásgyakorlást birodalmukban. 

Ezt a virágzó gazdasági életet és városi kultúrát a nagy közép-ázsiai hódítónak, Timur Lenknek az Arany Horda ellen vezetett hadjáratai tették tönkre a 14. század végén. Az egykori hatalmas kiterjedésű birodalom a Volga alsó folyása és a Don közötti területekre szorult vissza, s a források 1430 után Nagy Hordaként említik. A belviszályoktól gyötört és a pestistől megtizedelt térségben így minden feltétel adott volt ahhoz, hogy a politikai vákuumot kihasználva új kánságok alakuljanak, mégpedig ott, ahol a nomádok szervezőtehetsége találkozott a letelepedett kultúrával, és a kereskedelmi utak hasznából finanszírozni lehetett a hatalmi szervezetet. Így jött létre a Kazáni, Asztraháni és a Krími Kánság, valamint keleten, a Volga−Urál−Emba folyók menti területeken a Nogáj Horda. 

A Krím mindegyikkel szemben komoly előnnyel bírt. Gazdagságát nem a területén megtermelt javak, hanem a távolsági kereskedelem és a rabkereskedelem haszna biztosította. Itt volt a selyemút északi ágának végállomása, mely Közép-Ázsiából az Amu Darja mellett, a folyás iránya mentén haladt, s a ma már víztározó borította Szarajdzsuk városánál keresztezte az Urál folyót, végül Asztrahánon keresztül Azovnál érte el a Fekete-tengert. Innen vezetett aztán a Földközi-tengeren át Nyugat Euró­pába. Asztrahánnál csatlakozott be a Volgán észak felől érkező prémút, Azovnál pedig délről, a Kaukázuson keresztül és a Kaszpi-tenger mellett, Derbenten át vezető kereskedelmi út, mely a selyemút déli ágából vált ki, és Perzsiá­val, valamint a Közel-Kelettel kötötte össze a Fekete-tenger térségét. 

A Krími Kánság megalakulása

A Krími Kánság megalapítása a sztyeppén az állandó mozgásban lévő nemzetségek feletti hatalom újraszervezésével ment végbe. Az államalapítás nem járt együtt egy idegen kultúra adaptálásával és egy új vallás erőltetett felvételével, amint ez a magyarokkal történt. Az Arany Hordában már a 13. század második fele óta jelen volt az iszlám, de a muszlim társadalom felépítése még így is egy évszázadon keresztül tartott. Sokáig nem dőlt el ugyanis, hogy a krími kánok a mongol birodalom vagy a muszlim országok politikai berendezkedését követik-e. A mongol nagykánokat Dzsingisz közvetlen leszármazottai, az Arany nemzetség tagjai választották, és trónra ültetésükkor fizikailag is segédkeztek, ők emelték trónra, karja alá nyúlva, az új kánt. A birodalom a dinasztia tulajdonának számított, amelyből részeltetni kellett a családtagokat is. 

A Mongol Birodalomban a kán és test­őrsége, a nökerek (a magyar történelemből is ismert nyögérek Kun László királyunk mellett) alkották a hatalmi központot, amely a nemzetségi kereteket széttörve a népet tízes rendszerbe osztotta be, melynek legmagasabb egysége a tízezred, a tümen (innen a magyar tömény szó) volt, azaz egy olyan terület, amelynek népessége tízezer fegyverest tudott kiállítani. A tümen aztán tovább osztódott ezredekre, századokra és tizedekre. Ha a kánság számá­ra kínálkozó másik mintát, az Oszmán Birodalom berendezkedését nézzük, ott inkább a közel-keleti hagyományok érvényesültek. A török nemzetségi arisztokrácia a 15. század közepére teljességgel háttérbe szorult, és a keresztény eredetű katonai rabszolgák, a kulok vették át a birodalom közigazgatásának irányítását és hadseregének vezetését. 

A Krími Kánság egyik modellt sem követte, államszervezete nomád hagyományokon nyugodott, de annak egy sajátos, kelet-európai változatát képviselte, melynek előzményei a kései Arany Horda hagyományában gyökereztek. Jellegzetessége az együtt uralkodás, azaz hogy a hatalom gyakorlása megoszlott az uralkodócsalád, valamint a dinasztiát támogató négy ősi nemzetség vezetői, a karacsi bejek között. A dzsingiszida kánok és a karacsik kölcsönös függésben és szövetségben hoztak létre és működtettek nomád államalakulatokat. A Batu ág kihalása után (1359) a birodalom nyugati felében Dzsingisz kán tizenharmadik fiának, Toka Temürnek az utódai kerültek hatalomra. A dinasztia támaszát a Sirin, Barin, Argin és Kipcsak nemzetség alkotta. A Krím feletti uralom megszerzésében döntőnek bizonyult, hogy a Sirin és Barin nemzetség vezetői a litván nagyfejedelemhez, Vitoldhoz menekült dzsingiszidák közül a Toka Temürida ágból választottak kánt Hádzsi Giráj személyében. Az új kán a litvánok, majd a lengyelek, valamint a nemzetségfők támogatásával szilárdította meg hatalmát, s 1441-től 1466-ig tartó uralkodása alatt a három évszázadon át regnáló Giráj-dinasztia megalapításával indította el a Krími Kánság önállósulását. A kánság központja ekkor Eszki Kirim volt, a későbbi főváros csak a 16. század harmincas évei­ben épült ki.

Hádzsi Giráj halála után a kánság létét is veszélybe sodorta, hogy az öröklés rendjét nem szabályozták, s így mindegyik fia eséllyel harcolhatott a trónért. Noha a nomád társadalmakban a hatalom rendszerint a szeniorátus elve szerint a nemzetség soron következő, legidősebb tagját illette, a gyakorlatban azt látjuk, hogy az új alapítású birodalmak esetében az első három generáción át a fiági leszármazás (de nem primogenitura) volt a meghatározó, s csak utána állt vissza a szeniorátus. A Mongol Birodalomban például Dzsingisz kánt harmadik fia, Ögödej, majd őt szintén a fia, Güjük követte a nagykáni trónon. A Krími Kánságban sem alakult ez másként. Hosszú küzdelmek árán Hádzsi Giráj hatodik fia, Mengli Giráj, majd az ő fia, Mehmed Giráj lett a kán. Mengli Giráj útja a hatalomhoz tizenkét éven át tartó trónharcokon keresztül vezetett, mialatt a testvérek kölcsönösen börtönben tartották riválisaikat Kaffában vagy Mangupban. 

Az anarchiát kihasználva az oszmán flotta 1475-ben elfoglalta Kaffát és a part menti olasz gyarmatvárosokat, kiszorítva ezzel az olaszokat a fekete-tengeri kereskedelemből. A Mangupban raboskodó Mengli Giráj a flottával Isztambulba került, ahonnan a Krím pusztulását megelégelő Sirin nemzetségfő, Eminek hívta vissza. Mengli Giráj az oszmán hajóhaddal 1478-ban tért vissza, hogy harmadszorra is elfoglalja a trónt. Hosszú, 1515-ig tartó uralkodásával stabilizálta az országot. Mengli Giráj lánya, Ayşe hatun II. Bajezid szultán fiához, Mehmedhez ment feleségül, majd férje halála után a későbbi I. Szelim (1512− 1520) szultán felesége lett. Az azonban, hogy ő lenne Nagy Szulejmán anyja, további kutatásokra szorul. Az Oszmán-házzal létesített dinasztikus kapcsolat azonban jól mutatja a Giráj-dinasztia rangját és tekintélyét.

A tatár–oszmán viszony és a vazallusság

A Krími Kánság történetének 19. századi monográfusa, V. D. Szmirnov munkája nyomán a szakirodalomban sokáig egyeduralkodó volt s időnként ismételten felmerül az a nézet, hogy 1475-től kezdve, amikor a törökök elfoglalták és Kaffai szandzsák néven birodalomukhoz csatolták a félsziget déli partját, a krími tatárok függetlenségüket elveszítve oszmán vazallusá váltak. Ma már árnyaltabban ábrázolják ezt a sajátos viszonyt, s egyetérthetünk a jeles török történésszel, Halil İnalcıkkal, aki szerint 1475 nyarán a tatárok a szultánnak és a Portának mint az iszlám vezető hatalmának a védnökségét fogadták el. Vallási közösség és érdekazonosság állt fenn a két ország között, s a vazallusi függés és vele együtt a katonai kiszolgáltatottság csak fokozatosan, a 18. századra alakult ki. 

Dzsingisz kán leszármazottjaként a krími kánoknak nagyon erős nomád legitimációjuk volt, s bírták a muszlim uralkodók szuverenitásának mindkét kellékét, a hutbét és a szikkét is. Az iszlám világban ugyanis az számított szuverén uralkodónak, akinek a nevét, Allah áldását kérve, a pénteki imába belefoglalták (hutbe), s akinek nevére a pénzt verték (szikke). Jóllehet 1584 után a hutbéban előbb a szultán, majd a kán nevét említették, ez a fajta kettősség nem ismeretlen az iszlám világában, míg a pénzverés a kánság egész fennállása alatt a kánok kizárólagos joga maradt. 

A 17. század elejéig a kánokat a nemzetségfők választották, s csak ritkán fordult elő, hogy a szultán jelöltje került a krími trónra. A 16. század első harmadáig a konstantinápolyi jóváhagyás még nem volt feltétele a trónra lépésnek és nem is lett biztosítéka a hatalom megtartásának. A valóságban egészen a 17. század közepéig mindig a szultán és a nemzetségfők között kialakult kompromisszum alapján döntöttek a kán személyéről. A Porta később is mindvégig igyekezett olyan jelöltet a Krímbe küldeni, akit a tatár nemzetségi arisztokrácia is elfogadott, vagy éppenséggel követei útján kért. A 18. században azonban a krími trón betöltése − mint minden más tisztség is a birodalomban − a szultáni udvar hatalmi harcainak és intrikáinak volt a függvénye. A vazallusság ellen szól még két tény: a kánság fennállása alatt soha nem fizetett adót a Portának, illetve katonai segédcsapatokat csak fizetség ellenében bocsátott a tö­rök hadvezetés rendelkezésére.

A társadalom

A Krími Kánság élén álló dzsingiszidák a sztyeppe szuverén uralkodójának kijáró kán címet viselték, míg a dinasztia többi tagját a szultán cím illette meg. A nomád társadalom jobb- és balszárnyra volt felosztva mind közigazgatási, mind katonai szempontból. A balszárnyat a kán, a jobbszárnyat a kalga szultán vezette (a magyar forrásokban galga szultán), akit rendszerint a kán nevezett ki. А tisztség eredete nem ismert, legkorábbi előfordulása forrásban 1500-ra datálható. Kezdetben a kán fivére viselte, később valamelyik fia is betölthette. A kán másik társ­uralkodója a nureddin szultán volt (a magyar forrásokban murádin szultán). A tisztséget az 1580-as években hozták létre, a kán nevezte ki fiai vagy rokonai közül, és minden bizonnyal összefüggött a nogájok betelepedésével a Krímbe, mivel egyik vezetőjüknek, Nureddinnek a személynevéből alakult ki. 

A 17. században, ha a kán vezette a tatár sereget, a kán a centrum, a kalga a jobbszárny, míg a nureddin a balszárny élén állt. Ha azonban a kán személyesen nem szállt hadba, vagy ha segédcsapatként vonultak fel, akkor valamelyik társuralkodója irányítása alá került a tatár sereg. A kalga Akmesz­dzsidben (ru. Szimferopol), a nureddin Kacsi Szerájiban, az azonos nevű folyó mentén tartotta udvarát, mely a káni központ kicsinyített mása volt. Mindkettő saját követe révén diplomáciai kapcsolatokat tarthatott fenn, elsősorban a lengyel–litván állammal és Oroszországgal, de a bécsi udvarral is. A kalga és a nureddin tisztsége tehát a fentebb már említett nomád elvet tükrözte, mely szerint a hatalom az egész dinasztia tulajdona. 

A történeti irodalom a kalgát és a nureddint úgy tartja számon, mint a trón első, illetve második számú várományosát, pedig a trónutódlás kérdése a Krími Kánságban ennél sokkal bonyolultabb volt. Kétségkívül mindkét tisztségnek jelentős szerepe volt az öröklés során – éppen ezért tölthette be csak Dzsingiszida –, de ez korántsem jelentette azt, hogy a kán halála után automatikusan a kalga került trónra. A tisztség csak lehetőséget kínált arra, hogy viselője katonai és kormányzási tapasztalatokat szerezzen és megmutathassa vezetői képességeit. 

A társadalom elitjét a dinasztia négy ősi nemzetségének vezetői, a karacsi bejek adták. Ők döntöttek a kán személyéről. Fehér nemezszőnyegen ők emelték trónra és iktatták be azt a dzsingiszidát, akinek uralmát támogatták, ám ha elégedetlenek voltak vele, elpártoltak tőle, és leváltották. Jelentős földbirtokokkal, gazdasági és katonai potenciállal rendelkeztek. A négy közül a Sirin nemzetség vezetője töltötte be a legrangosabb karacsi tisztségét. Az ő joga volt kuriltájt összehívni, amelyen új kánt választottak, vagy támogatásukról biztosították az éppen regnálót, illetve ellenkezőleg, megvonták tőle a bizalmukat, és egy másikhoz pártoltak. 

A karacsik önálló kapcsolatot tarthattak fenn idegen uralkodókkal (elsősorban a moszkvai és a litván nagyfejedelmekkel, a lengyel királlyal, illetve a főkaracsi az oszmán szultánnal is). A kán által kötött 16–17. századi békeszerződések csak akkor számítottak érvényesnek, ha mind a négy karacsi megesküdött a béke megtartására. Nemzetségük vezetésében a karacsik teljes önállósággal és saját hierarchiával rendelkeztek. A kán hadjáratain saját hadijelvényük (tug) alatt, nemzetségükkel együtt vettek részt. A tisztség a nemzetségen be­lül a szeniorátus elve szerint öröklődött, amit a kán kinevezőirattal erősített meg. A karacsi bejeket közvetlenül nem kontrollálta a kán, viszont a támogatásuk nélkül nem tudott uralmon maradni. A kán nem válthatta le és nyomós ok nélkül nem ölethette meg őket. 

A négy ősi nemzetség vezetői hatalmának ellensúlyozására a krími kánok a Nagy Hordából betagolt Mangit (Manszúr) nemzetségre, illetve a 17. század­ra létrejött szolgáló nemesekre támaszkodhattak, akik a káni udvartartásban, a diplomáciában és a hadseregben töltöttek be különféle pozíciókat. Idetartozott a kán agája tisztséget viselő személy is, aki a század közepére a kánság bel- és külpolitikájában meghatározó szerephez jutott. Tagja volt a dívánnak, ahol a kán és társuralkodói, a nemzetségfők, valamint a vallási vezetők közösen hozták meg döntéseiket. A köznép szabad tatárokból állt, a jobbágyság vagy a röghöz kötés ismeretlen volt a Krímben. A társadalom legalsó rétegét a nagyszámú és különböző jogállású ra­bok adták.

Hadsereg

Josаfat Barbaro, a Tanában (Azovban) működő kereskedő az 1480-as évek végén a tatárok haderejét 3-4000 főre becsülte, ami gyakorlatilag azonos volt a nemzetségek által kiállított könnyűlovas haderővel. Számuk jelentős mértékben gyarapodott, amikor 1502-ben Mengli Giráj kán III. Iván moszkvai nagyfejedelemmel szövetségben legyőzte a Nagy Hordát, nemzetségeit meghódoltatta s áttelepítette a Fekete-tengertől északra fekvő sztyeppékre és Budzsákba, azaz a Dnyeszter és a Duna közötti területekre. 

Amikor IV. Iván cár 1552-ben elfoglalta Kazánt, majd rá négy évre Asztrahánt, a Volga−Urál−Emba folyók között nomadizáló Nogáj Horda egy része elfogadta Moszkva védnökségét, másik része Kázi mirza vezetésével 1561-ben lehúzódott a Kaukázus előterébe, s a krími kán fennhatósága alá adta ma­gát. A kánság könnyűlovassága így a 16. század második felében a többszörösére nőtt. 

A 16. század végére létrejött a tüfenkdzsik, vagyis a muskétások alakulata is. 500 főt számláltak, zsoldjukat a mindenkori kán fizette. Komoly támaszt jelentett az uralkodónak, különösen, hogy a tűzfegyverekkel bánni tudók aránya a hadseregen belül alacsony volt. A 16. század végén kezdtek körvonalazódni egy új katonai alakulatnak, a kapi kulunak cserkeszekből létrehozott egységei, melyekről rendkívül hiányosak az ismereteink. Feltehetően nincs közük a Porta azonos nevű katonai szervezetéhez, a devsirme (gyermekadó) útján begyűjtött és a szultáni udvarban nevelkedett keresztény eredetű katonasághoz.

Tatárok ábrázolása Szigetvár 1566. évi ostrománál. Török miniatúra, 1579

А kán mellett a dinasztia tagjai és személyes kísérete hadakoztak. 1532-ben Szulejmán az általa kinevezett Száhib Giráj (1532−1551) támogatására egy közel 1500 főből álló, katonai, közigazgatási és diplomáciai feladatok ellátására szolgáló kontingenst küldött, tüzéreket, fegyverműveseket, gyalogos katonákat, csausokat, akiket a Porta fizetett. A fő­erők létszámát az orosz hadtörténészek a 16. században 30-40 ezerre, egy évszázaddal később 40-60 ezerre becsülik, igaz, ekkor már török csapattestek is állhattak tatár vezetés alatt. A hadjáratokon részt vevő sereg létszáma aszerint is változott, hogy ki vezette a tatárokat. Ha a kán személyesen vonult hadba, mindig nagyobb, húszezer körüli létszámú és jól felszerelt csapatok indultak harcba. Ha a kalga vagy a nureddin állt a sereg élén, néhány ezertől tízezerig terjedő katonai kontingenst vezetett. 

Tatár segédcsapatok szolgálatát nemcsak az oszmánok, de az orosz cárok, a lengyel királyok, az erdélyi fejedelmek, sőt a 18. században a porosz királyok is igénybe vették és megfizették. A szultán a hadba hívó levél mellé díszkaftánt és drágaköves kardot küldött a kánnak. A kán és a tatár elit katonaság egy-egy hadjárat alkalmával a 16. század végén 5−30 000 arany közötti összeget kapott, mely később akár 50 000-ig is felmehetett. A közkatonák zsákmányért és rabokért harcoltak. Amikor az orosz cárok vették igénybe a tatár segédcsapatokat Lengyelország elleni háborúikban, a Krímbe fizetett éves adónak a kánra és a kalgára vonatkozó összegét megduplázták. 

Jóllehet a tatár sereg fegyverzete az európai hadakéhoz képest elavultnak látszott, a kortárs európai megfigyelők szerint a tradicionális tatár íj hatékonysága semmiben sem maradt el a kézi tűzfegyverek hatékonyságától. Nyilukkal messzebbre tudtak lőni, mint a kozákok a kézifegyverükkel. Ráadásul sokkal gyorsabban. A tűzfegyvernek annyi előnye volt, hogy hatékony kezelését hamarabb meg lehetett tanulni. A nyíl pontos célba juttatásához évek nehéz munkája és rendszeres gyakorlás kellett. Az ellenség táborát is ezzel a tatárul tolgamának nevezett technikával bontották meg. Szélsebesen nyargaltak körbe-körbe az ellenség körül, az első csapat egyszerre kilőtte a nyilát, és már nyargalt is tovább, mert mögötte ott volt a következő egység, így folyamatosan „tűz” alatt lehetett tartani az ellenséget. 

Tulajdonképpen ugyanezt a módszert alkalmazták a nyugati hadseregek, csak ott kontramarsnak nevezték. (A kontramarsnál az egymás mögött, sorban felállított katonák első sora, miután sortüzet adott, az alakzat hátuljára futott, újratöltötte fegyverét, eközben a következő sor katonái előléptek és tüzeltek. A kontramars segítségével sikerült a tüzelést folyamatossá tenni.) A tolgama a mezei csatákban vagy váratlan rajtaütésekkor lehetett sikeres, várostromnál kevésbé volt hatásos. A tatár hadjáratok pusztításait, az emberek rabságba hurcolását nem lehet tagadni, de egyoldalúan szem­lélni sem, hiszen ezzel akadályozták meg, hogy legelőterületeiket letelepült, szláv ajkú földművelő lakosság foglalja el. Amikor pedig segédcsapatokként szálltak harcba, vagy a hadszíntéren teleltek, a pusztítás az ellenség megfélemlítését és tartalékainak megsemmisítését szolgálta. 

Rabok

A krími tatárok területe évszázadok óta a rabkereskedelem színhelye volt. Elsősorban lengyelek, litvánok, oroszok és cserkeszek estek áldozatul a hadjárataiknak, de a Habsburg Birodalom népei közül is sokakat hurcoltak rabságba. A katonai elitet képező nemzetségfőknek ugyanis szükségük volt birtokaikat művelő rabokra. A sztyeppén kutakat ásattak velük az állatállomány ellátására, de találunk a rabok között pásztorokat, molnárokat, sőt kereskedőket is.

Kazáni tatár viseletkép, 1862

Az iszlám jog szerint az ember természetes állapota a szabadság. Rabszolgává válni csak születéssel vagy a hitetlenek ellen vezetett háború rabjaiként lehet. A rabszolgaság akkor megengedett, ha különben halál várna az emberre. Amikor az orosz követ a keresztény rabszolgák után érdeklődött a Krímben, a kán azt válaszolta: 

„Aki szembeszáll Allah seregével, az eljátszotta az életét. Csak a mi jóságunk miatt vannak életben.” 

A rabszolgaállapot nem volt végleges, s kegyes cselekedetnek számított, ha a gazda a halála előtt vezeklésként felszabadította rabszolgáit. A gazda és a rabszolga írásba foglalt egyezséget köthetett, melyben megjelölték, a szolga hány év után vásárolhatja vissza munkájával a szabadságát. 

A női rabokat ház körüli munkákra alkalmazták. Ha gazdájának gyermeket szült, a gyermeket felszabadították, s a gazda többi gyermekével azonos jogú örökössé vált. A Korán jó bánásmódot ajánl a rabtartónak, ez azonban inkább a házi rabszolgaságra vonatkozik. A II. Rá­kóczi György lengyelországi hadjáratán 1657-ben tatár fogságba került erdélyieket a magasabb váltságdíj érdekében igencsak megkínozták, viszont nem dolgoztatták. Szintén nem számíthattak jó bánásmódra azok a szerencsétlenek, akik gályára kerültek, legyen az akár török, akár velencei vagy francia gálya.

Az iszlám jog szerint a kánt mint szuverén uralkodót az önálló hadjáratokon a zsákmány ötödrésze illette meg. Ha azonban a tatárok segédcsapatként vonultak fel, s a hadat a kalga vagy a nureddin vezette, tizedrészt kaptak, és a török hadvezetéstől engedélyt kellett kérniük a zsákmányszerzésre. Az oszmánok perzsa hadjárataira nem szívesen mentek a tatárok, ugyanis az iszlám tiltja az igazhitűek rabszolgaságra vetését, így be kellett érniük azokkal a rabokkal, akiket útközben ejtettek.

A rabokat az átkelőhelyeknél, hidaknál vagy a Krím-félsziget bejáratát őrző Or (ru. Perekop) váránál számolták meg és osztották el. A közrabokat azonnal továbbadták a rabszolga-kereskedőknek, az értékesebbeket hosszabb időn keresztül is tartották a magasabb váltságdíj reményében. Az oszmán krónikás, Naima azt írja: „Százezer tatárnak nincs földje és foglalkozása, ha nem szednének rabokat, miből élnének meg?” Noha a megadott szám túlzás, kétségtelen, hogy a gyakori szárazság és járványok miatt a tatár társadalom jelentős hányadának a rabszerzés volt az egyetlen biztos megélhetési forrása. A hadizsákmányból mindig küldtek mindkét nembeli foglyokból a Portára is. Így került Nagy Szulejmán favoritja, Hürrem, európai nevén Roxolana is a szultáni hárembe. 

Az oszmánok is jelentős hasznot húztak a rabkereskedelemből. 1529-ben a legforgalmasabb kikötő, Kaffa vámbevételének egynegyede, mintegy 10 000 arany folyt be a Krímből kivitt rabok után. 1577–78-ban a török kincstárnak a kaffai szandzsákból származó összes bevétele 29%-át tette ki a rabkereskedelem. Az orosz történetírás százezrekre becsülte a tatárok által rabságba hurcoltak számát, pedig nem minden hadjárat során volt sikeres a rabszerzés. Sőt, a 17. században a kozákok nemegyszer lesben várták a visszatérő tatárokat, és kiszabadították a foglyokat. A rabkereskedelem méreteiről megbízható adatokat a kaffai vámnaplókból nyerhetünk: 1578-ban 17 502 rabot hajóztak be a Krímből. 

Gazdaság

Megalakulásakor a Krími Kánság az adóztató nomád birodalmak tipikus jegyeit hordozta, melyekben a földművelő társadalmak a nomádoktól függtek, a nomád központ fokozatosan korai állammá alakult át, s bürokratikus apparátussal adóztatta a földművelő területeket. A gazdaságban fontos szerepet játszott a redisztribúció, azaz az adóztatás révén megszerzett pénz és presztízsjavak újraosztása. A nomád uralkodó hatalma ugyanis egyéni adottságain túl azon nyugodott, hogy képes volt-e az adóként szedett pénzből és presztízsjavakból, valamint a muszlim kereskedőktől kapott ritkaságok révén megszerezni és megtartani az elit támogatását.

Az orosz fejedelemségek, a litván nagyfejedelmek s a lengyel királyok által az Arany Hordának fizetett adó 1430 után a Nagy Horda kánjaihoz került. A Nagy Horda legyőzése után már Mengli Giráj bejelentette igényét az adóztatásra, azonban csak fiának, Mehmed Girájnak (1515−1523) sikerült a jogfolytonosságot elismertetnie 1521-ben. Az adó arra szolgált, hogy megóvják területeiket a tatárok hadjárataitól, ezért a békeszerződésben kikötötték, hogy csak azokra az évekre fizetik, amikor a tatárok távol maradnak a határoktól. Így aztán, amikor Nagy Szulejmán 1521-ben Magyarország ellen készülődve arra kérte Mehmed Giráj kánt, hogy támadja meg a lengyeleket, nehogy segítséget tudjanak küldeni a magyaroknak, a kán a békeszerződésre és a lengyel adóra hivatkozva elutasította a szultán kérését.

Krími tatár család és egy mullah

Vilnius és Krakkó készpénzben és posztóban, Moszkva ezüstrudakban és értékes prémekben rótta le az adót, amelyből a kán, a kalga, a nureddin és a dinasztia néhány férfi, illetve női tagja mellett a fő nemzetségek vezetői, a 17. századtól kezdve a kán udvari emberei is részesedtek. Az adó mennyiségét és összetételét előzetesen meghatározták, az oroszok defterben is rögzítették. Az alkudozások során a tatár követ így érvelt: „Egy portya ezer rabot is hozhat, ha mindegyiket ötven rubelért kiváltjátok, az ötévi adónak felel meg. Adót fizetni olcsóbb, mint rabokat kiváltani.” 

Az adó összege az évek során változott, a lengyelek 1533-ban 15 000 aranyat, egy évszázad múltán a dupláját fizették. Az oroszok 1636-ban 10 000 rubelt küldtek a Krímbe, felerészben ezüsttömbökben, felerészben értékes prémekben. Az Oszmán Birodalom vazallus államainak, Moldvának és Havas­alföldnek krími adóztatására csak a 18. századból vannak adataink, jóllehet korábban is fizettek a tatároknak, elsősorban méz és más természetbeni adó formájában. Az adóztatásra a jogalapot az adta, hogy a 14. század második feléig mindkét ország az Arany Hordához tartozott. 

Bár az adó gazdasági jelentősége nem elhanyagolható, az igazi nagy jövedelmet kétségkívül a rabkereskedelem hozta a tatár társadalom minden tagjának. A francia király magyar származású krími konzulja, François baron de Tott (Tóth Ferenc báró) személyesen vett részt Krim Giráj kán 1768–69. évi hadjáratán, amely az 1768-ban kezdődő és 1774-ben, a kücsük-kajnardzsai békével záruló oszmán–orosz háború első felvonása volt. A magyar származású báró így jellemezte a zsákmánnyal hazafelé tartó tatárt: „Öt vagy hat különféle korú rabszolga, hatvan birka s húsz marha, mi egyetlen ember zsákmánya […] A nyereg kápájára akasztott zsákból gyerekfejek kandikálnak kifelé, elöl fiatal leány ül, ki a bal karjánál fogva van odaerősítve, az anya a faron ül, az apa az egyik vezetéklovon, a fiú egy másikon, a birkák s marhák előttük, a menet halad, s semmi sem kerüli el e nyáj pásztorának éber tekintetit. A nyájat egybegyűjti, vezeti, annak szükségleteit kielégíti, jómaga gyalogszerrel halad, hogy a rabszolgáit kímélje: semmi sem túl nagy áldozat a pásztor számára; s e látvány igazán figyelemre méltó lehetne, ha annak tárgya nem a kapzsiság s a legkegyetlenebb igazságtalanság volna.”

A rabokat főleg örmény és görög, ritkábban zsidó kereskedők vásárolták fel egy tömegben, 20-30 arany közötti áron, és szétválogatva 40-50 aranyért adták tovább. Egy 16. századi kézikönyv, mely a rabok fizikai és szellemi tulajdonságainak leírásával segítette csökkenteni a kereskedők rizikóját, így jellemezte a magyarokat: „

A magyarok okosak, értelmesek, mindenféle mesterségre alkalmasak, ügyesek, de gonoszak, rosszindulatúak és harciasak. Hajlamosak ölni, megsebesíteni és megszökni. Óvatosnak kell lenni, ha az ember a szolgálatába állítja őket. A legtöbbjük szép testalkatú, a bőrük színe fehér.” 

Az értékes rabok a kánhoz kerültek, aki magas váltságdíj fejében bocsátotta őket szabadon. Saját rabjaiból származó jövedelmén túl további tíz százalékot kapott a többi rab kiváltása vagy eladása árából is. Az adásvételt vagy a váltságdíj kifizetését a kádi előtt írásban rögzítették. Kivételesen nagy összeget hozott a tatároknak az 1657-ben rabságba esett erdélyi sereg főnemeseinek, nemeseinek és katonáinak váltságdíja, mely nyolcszorosa volt Erdély 1657 előtti éves portai adójának.

A kánság bevételeinek második jelentős forrása a sólepárló tavak hasznából származott. A sólepárlás állami monopólium volt, száz körül lehetett azoknak a faluközösségeknek a száma, amelyek ezzel foglalkoztak. A só, a sózott, illetve szárított hal, az olaj és a faggyú számított a legfontosabb kiviteli cikknek. A nogájok állataik után hatodrészt fizettek a kánnak. Emellett a nem muszlimok fejadója, a belföldi és tengeri árukereskedelemből származó vámok is növelték a kincstár bevételét. A pénzforgalomban a Krímben vert ezüstakcse dominált, értéke egyharmada volt az Oszmán Birodalom azonos nevű fizetőeszköze értékének. Az európai pénzek közül az arany és az oroszlános tallér fordult elő leggyakrabban. 

A tatár gazdaság harmadik pillérét a törökök által biztosított különféle támogatások adták. Közülük legrégebbi a kaffai kikötő jövedelmeiből 1484 óta fizetett évjáradék, mely azt az adót volt hivatott kompenzálni, amellyel az egykori olasz gyarmatváros a krími kánnak tartozott. Összege nem volt limitálva, és a kánon kívül a kalga és a nureddin is részesült belőle. Trónra lépéskor a kán a szultáni megerősítő irat mellé egy hadijelvényt (tug), két értékes kaftánt, egy ékköves forgóval ellátott kalpagot és két felszerszámozott lovat kapott ajándékba a szultántól. 

A 17. századtól az ajándékokat kiegészítette a változó összegű trónra lépési illeték, melyet készpénzben a kán és a kalga számára folyósított a török kincstár. Szintén innen utaltak ki egyre emelkedő összegeket az oszmán hadjáratokon részt vevő tatár segédcsapatok elit­jének. A hadjáratokat tehát a krími gazda­sági tevékenység egyik, jól jövedelmező ágának tekinthetjük. A 17. századot lezáró karlócai békéig a szomszédos államok adóinak, a hadjáratokban szerzett zsákmánynak és az eladható foglyoknak köszönhetően a Krími Kánság gazdaságilag független tudott maradni az Oszmán Birodalomtól, s ez az önállóság kedvező alkalmakkor a külpolitikájában is érvényre jutott. 

Kultúra

A krími tatárok szunnita muszlimok voltak, kultúrájukra az iszlám filozófiája, művészete nyomta rá a bélyegét. A Krím-félsziget viszont földrajzi helyzete folytán mindig multikulturális térség volt, így a káni udvarban, a kancellárián és a diplomáciában a muszlimok mellett olaszok és görögök is szolgáltak. Ezt a sokszínűséget legjobban egy reprezentatív diplomáciai iraton lehet bemutatni: Mengli Giráj 1514-ben Zsigmond lengyel királyhoz küldött békeszerződését a muszlim Bismillah hitvallás vezette be, de szövege az Al nome de Dio keresztény formulával olaszul folytatódott, melyet Agustino de Garibaldi fogalmazott s latin betűs írással rögzített. A hitelesítést a mongol kancelláriai gyakorlat szerint négyszögletes pecséttel végezték, de a pecséten már arab betűs, arab nyelvű felirat szerepelt. A pecsét közepét a Giráj-dinasztia nemzetségi jegye (a háromágú tarak tamga) díszítette. De arra is volt példa, hogy a krími kánok az európai kancelláriák gyakorlatát követve arany függőpecsétet használtak egy-egy ünnepélyes oklevélen. 

A tizenöt éves háború idején II. Gázi Giráj kán (1588−1607) követei, az olasz Antho aga (Anton Spinola) és a görög Alexander Paleolog, többször tárgyaltak Mátyás főherceggel, illetve az általa kinevezett komisszáriusokkal. Az a Gázi Giráj, aki Magyarországon annyi pusztítást okozott, az egyik legműveltebb uralkodó volt a Krím történetében. Anya­nyelvén kívül egyforma tökéllyel bírta az oszmán-török, az arab és a perzsa nyelvet, de nem volt idegen tőle a keleti törökség irodalmi nyelve, a csagatáj sem. Kiválóan verselt, műveit ma is tanítják. Jártas volt a tudományokban és a filozófiában, s korának nagyhírű tudósaival, köztük a szultán nevelőjével, Szaadeddin hodzsával is verses formában írt levelekkel tartotta a kapcsolatot. Több hangszeren játszott, zenét szerzett, szerzeményeit ma is játsszák a török koncerttermekben. Szamosközy István, az elfogultsággal egyáltalán nem vádolható erdélyi történetíró így jellemezte: „Az tatár hán Alip Kazi Ghiray minden hadaiban egy teve könyvet hordoz vele. Mert igen jó deák tudós ember az török szerecseny és persiai nyelvekben, ezenkivül sok tudós papokat, kiktül minden dologról tanul."

Nem Gázi Giráj volt az egyetlen kán, aki irodalmi vénával rendelkezett. Mindez azt mutatja, hogy a Giráj-dinasztia gyermekei gondos nevelést kaptak. A muszlim kultúrájú országokban, így a Krímben is, a közoktatásra szintén nagy hangsúlyt fektettek, ami az írás- olvasás mellett elsősorban a Korán tanításainak megismerését jelentette. A tatár ifjak számos, medreszének nevezett közép- és felsőfokú intézményben képezhették tovább magukat, ahol arab filozófiát, logikát, matematikát, retorikát, asztrológiát és jogot tanulhattak. A legismertebb a Bahcsiszeráj melletti Zindzsirli medresze volt. Mengli Giráj alapította 1500-ban, s a 19. század végéig működött. Egyetlen bejárata fö­lött mai is ott lóg az a lánc, amelyet a kán függesztetett fel azért, hogy mindenki, aki csak belép, kénytelen legyen meghajolni a tudomány tárháza előtt. 

Azonban nem minden tatár műemlék volt ilyen szerencsés. A kánok bahcsiszeráji palotáját, melynek egyes részeit még Itáliából érkezett mesterekkel Mengli Giráj építtette, az orosz szolgálatban álló Burkhard Christoph von Münnich herceg vezette csapatok 1736-ban felgyújtották. Az épületegyüttes leégett, odaveszett a benne lévő könyvtár és levéltár is. Mindössze egyetlen része menekült meg, az Alevisio Novi által kőből faragott és az olasz reneszánsz stílusát keleti elemekkel ötvöző ajtókeret, amely a követek fogadására szolgáló terem vasból készült kapuját keretezi. A ma látogatható palota a 18. század közepére épült újjá keleti barokk stílusban. 

A kánság korából származó műemlékekben gazdag még Gözleve, orosz nevén Evpatorija városa, ahol a tatárok mellett jelentős karaim közösség élt. Itt található a Krím legnagyobb dzsámija, a Dzsuma-dzsámi, melyet Devlet Giráj kán (155–1571) kezdett el építtetni 1552-ben, valamint a karaimok keneszének nevezett két szép zsinagógája.

A bahcsiszeráji palota és a kánok temetkezési helye, 1830

A krími kánok politikája a 16−18. században

A krími kánok 16. századi politikáját az Arany Horda örökségének megszerzéséért folytatott küzdelem határozta meg, amelyben kemény versenytársra találtak az orosz uralkodókban. Hol a krímiek, hol az oroszok ültettek kánokat Kazán, illetve Asztrahán trónjára, míg végül, a század közepén mindkét Volga menti kánság véglegesen orosz uralom alá került. Ezen az sem változtatott, hogy a hetvenes években a tatárok egészen Moszkva falai alá vezettek hadjáratokat, s továbbra is adóztatták az 1547 óta immár cári címet viselő orosz uralkodókat. 

A krími kánok a század végére kiszorultak a sztyeppei politikából, a hadinépet viszont foglalkoztatni kellett, amire az oszmánoknak a perzsák, illetve a Habsburgok elleni hosszú háborúi adtak lehetőséget. A tizenöt éves háború alatt fordult elő először, hogy a tatár segédcsapatok több alkalommal is a magyarországi hadszíntéren teleltek, biztosítva a török hódításokat és a török várak helyőrségének élelmiszerrel való ellátását. 

A szorosabb katonai együttműködés erősebb politikai köteléket is jelentett. A 17. századtól kezdve a Porta gyakrabban beleavatkozott a kánválasztásba, és nem volt tekintettel a kánság különérdekeire, pedig ebben a korban a kozákok és a Volga alsó folyásához költözött, mongol nyelvű kalmükök támadásai állandó fenyegetést jelentettek a Krím számára. A letett kánokat az oszmánok többnyire Rodosz szigetén tartották őrizetben (ahonnan azonban nem volt lehetetlen visszatérni a krími trónra), vagy Ruméliában, Janboluban (ma Jambol Bulgáriában) és környékén kaptak kisebb birtokot.

Az orosz császári gárdába betagozódott krími tatár század tisztjei. Karl Friedrich Schulz festménye, 1850

Önálló krími külpolitikára csak a 17. század közepén nyílt lehetőség, amikor az Oszmán Birodalom átmenetileg meggyengült. A tatárok előbb Bogdan Hmelnyickij kozákhetmant támogatták Lengyelország ellen, majd amikor 1654-ben Ukrajna csatlakozott Oroszországhoz, a lengyelek mellé álltak és segítették őket, nehogy Oroszország túlságosan megerősödjön. Úgy is mondhatnánk, hogy a kelet-európai politikában a Krími Kánság Moszkva és Krakkó között a balansz szerepét töltötte be, és érdekeinek megfelelően hol az egyiket, hol a másikat támogatta katonai segédcsapatokkal. A tatárok emellett befolyást gyakoroltak az Oszmán Birodalom vazallus államai közötti erőegyensúly fenntartására is. A lengyelekkel együttműködve biztosították a lengyel érdekek érvényesülését Moldvában és időnként Havasalföldön is, ami gyakorlatilag hármas, lengyel–török–tatár fennhatóságot eredményezett. Valószínűleg ekkortól kezdve adóztatták rendszeresen a két vajdaságot. Erdélyt is megpróbálták adófizetésre kényszeríteni, de a fejedelmek sikeresen ellenálltak.

1654-ben a kozákság nagyobb része elfogadta az orosz fennhatóságot, Moszkvának nem volt többé szüksége tatár segédcsapatokra. A korábbi erő­egyensúly felbomlott, mind a lengyelek, mind a tatárok szembetalálták magukat egyrészt az orosz–kozák koalícióval, másrészt a svéd–erdélyi szövetséggel, aminek következtében szorosabb katonai és diplomáciai együttműködés jött létre a lengyel–litván állam és a Krími Kánság között. Ezért álltak 1657-ben a balti-tengeri hegemóniáért folytatott északi háborúban a svéd–erdélyi szövetséggel szemben a Habsburg–lengyel– dán koalíció mellé. A politikai változás különösen II. Rákóczi György számára járt végzetes következményekkel. Elvesztette hadseregét, országát török– tatár hadak dúlták, Erdély portai adóját tizenötezerről negyvenezer aranyra emelték. 

A Köprülü-korszakban új erőre kapott az Oszmán Birodalom. Bécs 1683. évi ostromakor Kara Musztafa pasa nagyvezír seregéhez Murád Giráj kán (1678−1683) és két fia vezetésével csatlakoztak tatár segédcsapatok. A kudarccal végződő hadjáratért a török történet­írók Murád Giráj kánt tették meg bűn­baknak, amiért nem akadályozta meg a harcokban döntő szerepet játszó, Sobieski János lengyel király által vezetett felmentő sereg átkelését a Dunán. A valóságban a tatárok technikai hátrányban voltak a tűzfegyverekkel felszerelt lengyel csapatokkal szemben. A magyarországi felszabadító háborúk során a tatárok végig kitartottak az oszmánok mellett, utoljára 1718-ban törtek be Erdélybe.

A 18. század elejétől a krími tatárok számára hátrányosan változtak a hatalmi viszonyok. A karlócai béke (1699) egy időre lezárta a török háborúkat Közép-Európában. Az 1700-ban kötött Konstantinápolyi béke pedig azzal hozott jelentős változásokat, hogy megszüntette Oroszország és a lengyel–litván állam adófizetési kötelezettségét a Krími Kánságnak. A béke értelmében nem lehetett többé portyákat vezetni, rabokat szedni. A század orosz–oszmán háborúi során, egy esetet leszámítva, a törökök minden alkalommal vereséget szenvedtek. A folyamatos hadakozás kimerítette a kánság emberi és anyagi forrásait. Végül az 1774-es kücsük-kajnar­dzsai békében II. (Nagy) Katalin cárnő rákényszerítette az Oszmán Birodalmat, hogy ismerje el a Krími Kánság függetlenségét – ami a gyakorlatban Oroszország védnökségét eredményezte. Érzékeny veszteséget okozott a tatár gaz­daságnak, hogy a cárnő parancsára 1778-ban a Krímből áttelepítették Oroszországba az örményeket és a görögöket, akiknek a kezén volt a félsziget kézműipara, kereskedelme, kertgazdálkodása, ez pedig újabb, jelentős adóbevételtől fosztotta meg az országot. 

Az utolsó krími kán, Sáhin Giráj (1777−1783) Európát ismerő, művelt személyiség volt, aki Velencében és Szalonikiben tanult. Jól beszélt olaszul, franciául, görögül, oszmán-törökül. Több­ször járt diplomáciai küldetésben Szentpétervárott. Trónra kerülése után felvilágosult reformokkal kísérletezett, amiben számított a cárnő támogatására. A krími társadalom azonban Sáhin Girájt orosz ügynöknek tartotta, s felkelés tört ki ellene. Az anarchia ürügyén Nagy Katalin a Krími Kánság állami önállóságának megszüntetése és a terület bekebelezése mellett döntött. 

Az Orosz Birodalomban

A cári Oroszország 1783. április 19-én annektálta és Tavrida néven önálló kormányzóságként a birodalomhoz csatolta a Krími Kánságot. A tatároknak most egy ortodox keresztény kultúrájú országba kellett beilleszkedniük, és erre más és más válaszokat adtak a krími társadalom különböző rétegei. Nem volt erőszakos térítés, mint a kazáni tatárok esetében. A tatár elitet, amennyiben igazolni tudta nemesi származását, felvették az orosz főnemesség soraiba. A muszlim vallási vezetők megtarthatták alapítványi birtokaikat és adómentességet élveztek, az alsópapság viszont élesen oroszellenes maradt. A 19. század eleji napóleoni háborúk a tatár hadinépnek katonai karrierlehetőséget nyújtottak a cári hadseregben. A szabad jogállású köznép azonban vallási indítékból és abbéli félelmében, hogy jobbágysorba süllyed, nagyszámban vándorolt ki az Oszmán Birodalomba.

Még az annexió évében vetette meg a tatár Akjár falucska helyén Szevasztopol városának és kikötőjének alapjait a skót származású, orosz szolgálatban álló Thomas MacKenzie ellentengernagy. A város a mai napig az orosz fekete-tengeri flotta speciális státusú bázisa, mely közvetlenül Moszkva adminisztratív igazgatása alatt áll. A krími háború idején (1853−1856) Szevasztopol és környéke volt a fő hadszíntér. Az oszmánok oldalára állt tatárok között újabb exodust váltott ki a háború. A kivándoroltak helyére többnyire szlávok települtek, az újonnan alapított városokba főként németeket költöztettek. 

A 19. század folyamán a korábban domináns muszlim szellemi vezetőréteg mellé felnőtt egy új, az európai tudományosságot orosz közvetítéssel megismerő, Szentpétervárott, sőt Párizsban tanult tatár értelmiség. Legjelentősebb képviselője Iszmáíl Gaszpirali, orosz nevén Gaszprinszki volt, aki felismerte a tatár társadalom és az oktatás reformjának szükségességét. Az iskolákban fellépett a természettudományok és az orosz mint közvetítő nyelv tanítása érdekében. 1883-ban Terdzsümán (jelentése „fordító, tolmács”) címmel orosz– tatár kétnyelvű, arab betűs tipográfiával készített újságot indított, melynek jelszava Egység a nyelvben, a gondolkodásban, a munkában volt. Az újság egységes köztörök nyelv létrehozására törekedett és a modernizáció szükségességének gondolatát hirdette a török népek körében. Sikerét mutatta, hogy 1905-ben Egyiptomtól Hszin-Csiangig ötezer előfizetője volt. Gaszpirali nők és gyermekek számára is adott ki tatár nyelvű sajtótermékeket. Az elindított reformokat a háború és a forradalom eseményei sodorták el, s a Terdzsümán is megszűnt 1918-ban.

A szovjet államban

A 20. század elején a krími tatár értelmiség Oroszország keretein belül képzelte el a Krím jövőjét. Az Oroszországi Muszlimok Kongresszusán 1917-ben területi és kulturális autonómiát követelve a birodalom föderális átszervezéséért léptek fel. 1919-ben jött létre a Krími Szovjet Szocialista Köztársaság, amely 1921−1946 között különböző elnevezéssekkel lényegében autonóm köztársasági státust élvezett. A polgárháború idején a Krím többször gazdát cserélt. A harcokban és a szovjethatalom kiépítésében aktív szerepet játszott a Tanácsköztársaság egykori népbiztosa, Kun Béla, akit fogságba esett fehérgárdisták és civilek ezreinek kivégzéséért terhel felelősség. A harmincas években a krími tatár értelmiséget is megtizedelte a Szovjetunión végigsöprő sztálini tisztogatás. 

1941. november végén a német hadsereg szállta meg a Krímet. A Vörös Hadsereg másfél éves német uralom után tudta visszafoglalni a félszigetet. A krími tatár lakosság erőszakos kitelepítése – amire a németekkel való együttműködés vádja szolgáltatta az ürügyet – 1944. május 18-án kezdődött Kliment Vorosilov tábornok felügyelete alatt, Ivan Szerovnak, a Szovjetunió belügyminisztériuma népbiztosának vezetésével. A deportálás első hulláma az asszonyokat, gyerekeket és öregeket sújtotta, akiket marhavagonokban szállítottak minimális élelmezés mellett a közép-ázsiai köztársaságokba, főleg Üzbegisztánba. Az újabban feltárt szovjet titkosszolgálati adatok 183 200 főben adták meg a deportáltak számát, akik közül az úton 44 ezren vesztették életüket. 

A kollektív bűnösség elve alapján a németekkel való együttműködés vádját kiterjesztették a krími tatárság egészére. A félsziget tatár lakossága a háború előtti orosz statisztikai adatok szerint 302 000 fő volt. A tizennyolc év feletti 95 000 férfiból 53 000 harcolt a Vörös Hadseregben. A térségben aktív orosz partizánok 15-20 000 főben adták meg a németek által felfegyverzett tatár alakulatok létszámát, de a szovjetek oldalán is közel 10-12 00 tatár vett részt az ellenállásban. Ha ezeket az adatokat összevetjük, azt látjuk, hogy a szovjet hadseregben és az ellenállásban arányát tekintve legalább háromszor annyi krími tatár harcolt, mint a németek oldalán. Negyven százalékuk részesült kitüntetésben, kilencen kapták meg a Szovjetunió Hőse címet. 

Amikor viszont hazatértek, kivétel nélkül mindannyiukat Közép-Ázsiába, illetve az Urál vidékére telepítették. A szétszakított családok évekig nem tudtak egymásról. A háború során német fogságba esett vagy Németországba dolgozni elhurcolt tatárokat a győztes hatalmak erőszakkal visszatoloncolták a Szovjetunióba, ahol kémkedés vádjával kivégezték, jobb esetben lágerbe zárták őket. A tatárok kitelepítésében valószínűleg a fekete-tengeri szorosoknál létesíteni kívánt orosz katonai és tengerészeti bázisok ügye − amit Sztálin mind a jaltai, mind a postdami tárgyalásokon felvetett – nagyobb szerepet játszott, mintsem a németekkel való együttműködés. 

1946-ban megszűnt a félsziget autonóm köztársasági státusa, és Krími Kerület néven tagolódott be Szovjet-Oroszországba. Ekkor az összes tatár helynevet megváltoztatták. 1954-ben az ukrán–orosz egyesülés 300. évfordulója alkalmából a Szovjetunió Legfelső Tanácsa a Krími Kerületet Ukrajnának ajándékozta.

A krími tatárok rehabilitációja

A rehabilitációhoz vezető út Sztálin halála után nyílt meg, amikor Nyikita Hruscsov 1956-ban a Szovjetunió Kommunista Pártjának 20. pártkongresszusán tartott titkos beszédében elismerte a nemzetiségekkel szembeni kollaborációs vádak megalapozatlanságát. Ennek következtében – a krími tatárokat kivéve − minden kitelepített, szovjetunióbeli nemzetiség visszatérhetett eredeti lakhelyére.

Az Üzbegisztánban maradt krími tatárok lassan meginduló önszerveződése a jó érzékkel Lenin Zászlaja címmel kiadott újságon keresztül vette kezdetét, amelyben átmentették nyelvüket és közvetítették kulturális értékeiket a felnövő új generációnak. A török nyelvű környezetben azért tudták megőrizni nemzeti identitásukat, mert rendelkeztek az önálló államiság tudatával, és a hagyományos életmódból kiszakítva a társadalmi integráció egyetlen lehetőségét a tanulásban találták meg. Ennek eredményeként két-három évtized alatt az egyik legképzettebb török nyelvű néppé váltak a Szovjetunióban. Különösen magas volt közöttük a középfokú végzettséggel rendelkezők aránya, amely a nőknél majdnem 80, a férfiaknál 50 százalékot tett ki. Társadalmi presztízsük teremtette meg a lehetőséget, hogy 1957-ben több ezer aláírással petíciót küldjenek a Legfelsőbb Tanácsba, rehabilitációt, elvett javaik visszaadását és a visszatelepülés engedélyezését kérelmezve. Állandó aktivistákat is tartottak Moszkvában, akiknek számolniuk kellett azzal, hogy tevékenységükért szovjetellenes propaganda vádjával börtönbe vagy kényszermunkatáborba kerülhetnek.

A hazaárulás vádját a krími tatárokkal szemben a Szovjetunió Legfelső Tanácsa 1967-ben ejtette, a javak visszaadása azonban szóba sem került. 1968−69-ben 900 családnak sikerült visszatelepülnie a Krímbe. Az orosz hatóságok megijedtek a tömeges visszatérés lehetőségétől, ezért 1973-ban megkíséreltek egy tatár kerületet létrehozni Üzbegisztánban. A harc a hazatelepülésért egészen a peresztrojkáig folytatódott. 1987 júliusában a Vörös téren tartott s nemzetközi visszhangot is kiváltó tüntetés után az orosz kormány bizottságot állított fel a krími tatárok jogsérelmeinek kivizsgálására. 

1989 novemberében jelent meg az a határozat, amely garantálta visszatérésüket. Hét hónap alatt százharmincöt­ezren éltek ezzel a jogukkal. A rehabilitáció sikeréhez hozzájárultak a prominens orosz másként gondolkodók, köztük a neves fizikus és emberjogi harcos, Andrej Szaharov támogatása. Szaharovval szoros kapcsolatban állt a krími tatár mozgalom emblematikus vezetője, Musztafa Dzsemilev (Mustafa Abdülcemil oğlu Cemilev), aki összesen tizenöt évet töltött a Szovjetunió börtöneiben. 1989-ben tért haza, a krími tatár parlament, a Medzslisz elnöke lett, és a kijevi parlamentben is képviselte honfitársait. 

1991 augusztusában a Krím a független Ukrajna részévé vált. A decemberi függetlenségi népszavazáson a választók 54 százaléka voksolt amellett, hogy a Krími Kerület helyett állítsák vissza a korábbi közigazgatási elnevezést. Így alakult meg 1992 februárjában a Krími Autonóm Köztársaság, melyben 1994−98 között a helyi, szimferopoli parlament kilencvennyolc képviselői helyéből tizennégyet tatárok töltöttek be, míg a kijevi parlamentben egy helyet kaptak. Az államnyelv az ukrán lett, de a törvény szerint a Krímben beszélt összes többi nyelv is hivatalos státust kapott. Tizenhárom iskolában engedélyezték a tatár nyelvű oktatást, amelyekben mintegy négyezer-hétszáz diák tanulhatott anyanyelvén. Szimferopolban tatár oktatási nyelvű pedagógiai főiskola és egyetem is indult. A hétköznapi érintkezésekben és a hivatali nyelvben azonban az orosz dominált. 

Az ukrajnai politikai változások – az oroszbarát kormányfő, Viktor Janukovics megbuktatása – nyomán a félszigeten élő oroszok között szeparatista mozgalmak indultak, melyek az Orosz Föderációhoz való csatlakozást tűzték ki célul. 2014-ben а krími autonómiára törekvő orosz vezetők bejelentették a Krími Köztársaság megalakulását és függetlenedési szándékát Ukrajnától. Március 16-án népszavazást tartottak a Krím státusáról. Két kérdésben lehetett dönteni: támogatják-e a Krímnek az Orosz Föderációval való újraegyesítését, illetve maradjon-e a Krím Ukrajna része, az 1992-es alkotmány visszaállításával. 

A Krím népességének nemzetiségi arányait tekintve nem volt kétséges a szavazás kimenetele: a leadott voksok 93 százaléka az Ukrajnától való elszakadás mellett állt ki, ami immár a harmadik kivándorlási hullámot indította el a tatárok körében. A félsziget népessége a 2014-es népszámlálás szerint 2 300 000 fő, ebből 65% orosz, 16% ukrán és 12+2,3% a magukat krími tatárnak, illetve tatárnak vallók aránya. Törökország, mely a hidegháború alatt nem törődött sem a krími tatárokkal, sem a szovjetunióbeli többi török ajkú néppel, kórházak építésével, mecsetek restaurálásával, alapítványok létrehozásával, illetve törökországi tanulmányok biztosításával mа nagyon erősen jelen van a régióban. Az Orosz Föderáció auto­nómiával rendelkező tagállama, Tatársztán pedig a krími tudományos életet karolta fel. A Tatár Tudományos Akadémia Történeti Intézetének filiá­léjaként működik Szimferopolban a Krí­mi Tudományos Központ, amely a krí­mi tatár nyelv és történelem forrásainak kiadását gondozza. 

A három nagy kivándorlási hullám következtében ma milliós létszámú krími tatár kisebbség él Törökországban, néhány tízezer Romániában és Bulgáriában (Dobrudzsában), utóbbiak részben őshonosok, részben a Krímből kivándoroltak utódai. Németországban, az Egyesült Államokban, illetve újabban Ukrajnában találunk még kisebb számú tatár diaszpórát. A Törökországba menekült tatárok nagy része mára elveszítette anyanyelvét, és a törökországi törököt beszéli. 

A jövő nagy kérdése, hogy a mai tömegtájékoztatási eszközök világában s a nagyon erős török és oroszországi média szorításában meg tudják-e őrizni anyanyelvüket és nemzeti identitásukat.

 Ellensúlyozni tudja-e a 2016-ban indult krími tatár nyelvű tévécsatorna, filmgyártás, valamint a nemzeti színház a beolvasztó tendenciákat? 

A Szovjetunióval szembeni harcukat a krími tatárok meg­nyerték,de vajon a médiával szemben meg tudják-e ismételni a bravúrt?